Doctor Strange széttört kezeivel nem csak a világot rántja ki a pácból, hanem a szuperhősfilmeket is abból a sötét mocsárból, ahova az idei Batman és a Suicide Squad csúnyán lenyomta a műfajt.

Szépen lassan a könyökünkön jönnek ki a szuperhősfilmek. Az idei recept a következő volt: minél több szuperhős, minél nagyobb robbantás, minél bonyolultabb és csavarosabb történet, minél fellengzősebb párbeszédek, és menő zenék – közben csak az marad ki, hogy jó film szülessen ebből. A Doctor Strange az év első olyan szuperhősfilmje, ami a kevesebb néha több vonalon maradandó élmény lett. Credit: Jay Maidment

Stephen Strange (Benedict Cumberbatch) egy Tony Starkba oltott Doctor House – gazdag, szuperinteligens, öntelt. Egy nagyképű szerpentines előzgetés után a Lamborghinijéből egy kórházi ágyban küldi magát, ahol mindenható kezei egy mutáns Freddy Krueger rosszabb napjait idézik. Kéz nélkül oda a sebészmeló, a modern orvoslás kudarca után oda indul, ahova a kiégett és sérült milliomosok szoktak: kelet felé. Egy titokzatos és ősi közösség, a Kamar-Taj veszi szárnyai alá. Kár is azt hinni, hogy ez csupán egy alternatív gyógyászati központ, a rehabilitáció mellett leginkább dimenziók ezrein keresztül harcolnak különféle gonoszok ellen, de leginkább a rossz útra tévedt extanítvány Kaecilius (Mads Mikkelsen) által majdnem szabadjára engedett pokolfajzat ellen.

A történet tehát nem egy Háború és béke, de végre valaki felismerte, hogy nem kell feltétlenül dézsából önteni a fölösleges csavarokat és ostoba mellékszálakat egy szuperhősfilmbe. A sztori éppen ott csavaros, ahol kell, ráadásul tényleg nincsenek benne bántóan érdektelen szálak, amik csak gyengítik a fő cselekményvonalat. forrás: elmulticine.com

Ez többek közt arra is lehetőséget ad, hogy karaktereket is építsenek – ami egy eredettörténetnél egyáltalán nem hátrány. Strange például nem tartozik a legismertebb Marvel-hősök közé, Cumberbatch meg is jegyezte egy interjúban, hogy a New York-i forgatás alatt nem sokan ismerték fel, amikor jelmezben ugrott ki az utcára. Strangeben az a jó, hogy az első pillanattól egy olyan öntelt hólyag, akit két kézzel ütne az ember, mégis végig szimpatikus, és ami még fontosabb – az ő szemszöge a miénk. Velünk együtt forgatja a szemeit néma nemár-ok közepette, amikor Swinton karaktere a dimenziókról és a tér hajlításáról beszél. Aztán velünk együtt ámul a csodákon.

Ez persze gyerekjáték, ha a rendezőnek van egy Benedict Cumberbatche a zsebében. Ezt nagyon jó érzékkel látta meg a rendező, Scott Derrickson, aki már 2014-ben Cumberbatchnek kínálta a szerepet. Az angol színész épp akkor játszotta Hamletet a londoni Barbican színházban, intellektusát jól mutatja, hogy nem volt hajnaldó lemondani a színházról és a dán királyfiról holmi Marvel-hős miatt. Derrickson bánatában olyan színészeket castingoltatott a szerepre, mint Jared Leto, Ryan Gosling vagy Joaquin Phoenix, ám rájött, hogy csak Cumberbatch-csel tudja elképzelni a filmet. Sikerült Marvelékkel elfogadtatnia egy igazán szokatlan döntést: az egész film elkészítését csúsztatták egész addig, amíg Cumberbatch rá nem ér. És milyen jól tették. Az angol színész tényleg bármit el tud játszani, ráadásul tökéletesen lavíroz a blockbusterek, a művészfilmek és a színház között, és mindenhol kétszáz százalékosan megállja a helyét. forrás: Digital Spy

Sajnos nem járt ilyen jól Mads Mikkelsen, aki fájó pontja a filmnek. Természetesen nem saját maga miatt, karizmatikus jelenléte adja azt a kicsiny fenyegető erőt, amit az antagonista képvisel a filmben. Az utóbbi idők kedvenc hibáját ugyanis itt sem sikerült kiküszöbölni: ismét sikerült tökéletesen feledhető főgonoszt írni. Kaeciliuszt nagyjából bárki el tudná játszani, aki tud csúnyán nézni, erre a szerepre egy olyan kaliberű színészóriást, mint Mikkelsen hatalmas szentségtörés elpocsékolni. Tilda Swinton Ancient One-ja valahogy félúton van a két karakter között: érdekes, de nem eléggé, kidolgozott, de nem rendesen. Bár az ő szájába adták a legtöbb fellengzős bullshitet, mégis egy különleges jelenség a filmben.

A semmilyen negatív karakter mellett csak pár apróbb negatívuma van a filmnek. Ilyen például néhány logikai buktató, vagy az egyébként remek tempót diktáló történet itt-ott elsietett része. Holott Strange vívódását és személyiségfejlődését egész szép íven mutatják be, a varázslóvá válását elintézik annyival, hogy a szkeptikus és bénázó Strange egyszercsak fogja magát, és remegő kézzel tökéletes fazonra vágja a szakállát, két másodperc múlva pedig már a legnehezebb varázsigéket töri fel. Mindezen hibákat azonban sikerült elnyomnia a film megannyi pozitívumának.

forrás: Giphy

2016-ban egy szuperhősfilmhez elengedhetetlen a vérprofi CGI, ám a Transformers kilencszázadik része után a napnál is világosabb, hogy a “minden robbanjon duplaakkorát” nem feltétlenül jó megoldás. Ha valamit, akkor ezt tökéletesen sikerült megoldaniuk: a Doctor Strange az utóbbi évek egyik leglátványosabb filmje. A minél több rombolásnál inkább arrafele nyitnak új utat, amerre eddig nem: a misztikus világok felé. Konkrétan el is hangzik a filmben a mondat, miszerint a Bosszúállók a hétköznapok verőlegényei, a Strange-féle mágusok a többi dimenzióban harcolnak varázserejük segítségével. Egy LSD-tripbe mártott Eredetet látunk, vagyis annak sokkal lélegzetelállítóbb változatát. Azon kevés filmek egyike, amelynél tényleg érdemes rászánni magunkat nem csak a 3D szemüvegre, hanem az IMAX-re is, mert hihetetlen látványorgiát húztak fel díszletként a történethez.

Mindemellett a film önironikus tud lenni. A Doctor Strange nem egy Deadpool, egyes jeleneteiben egyenesen a Nolan-féle Batmanek hangulatát idézi, Marvel-film lévén mégis elég humort találunk ebben is. Még az erőltetett poénok is jól működnek, az önirónia pedig egyenesen remekül – például amikor a piros köpeny arconvágja Stranget, amikor az épp a szúrós szuperhősnézést gyakorolja a tükörben.

A Doctor Strange egy olyan film, amire végre nagy szükségünk volt annyi mozis pofáraesés után, mint ami idénre jutott. Végre egy szuperhősfilm, ami nem akarja megmenteni a világot, inkább ráhagyja ezt szuperhőseire. Nem esik az esztelen megalománia hibájába, egyszerűen szórakoztató, vicces és baromi látványos – ez pedig egy olyan alapesszenciája egy jó szuperhősfilmnek, ami mostanában a legtöbből kimarad. Jó kérdés, hogyan integrálják majd Stranget az egyébként is zsúfolt Marvel univerzumba, elfér-e majd két olyan egomán figura egy vásznon, mint Stark és Strange. Szinte már felesleges is mondani, de érdemes kivárni a stáblistát, most két cliffhanger is akad a végén, mindkettő elárul pár dolgot arról, merre fog a doktor úr tapogatózni a közeljövőben.