Eredetileg pilóta akart lenni, ám miután kiderült, hogy ez nem lehetséges, nem volt kérdés, hogy katona lesz, noha édesapja nem akarta. Éppen akkor kezdte meg Moszkvában kiképzését, amikor a világpolitika alapjaiban rendeződött át, így eshetett meg, hogy tanulmányait elvtársként kezdte, de úrként fejezte be. Itthon aztán rendőr lett, majd a Különleges Szolgálathoz került. Munkáját szenvedélyesen szerette, hét évig szolgált, parancsnokként szó szerint élet-halál ura volt. Az élethosszig tartó tanulás elvét vallja, valamint azt, hogy hasznosnak kell lenni. Tarjányi Péterrel többek között a kommandós életről, a külföldön szerzett szakmai tapasztalatairól, a fegyverlobbiról és arról is beszélgettem, mi történne, ha megölnék a mindenkori magyar miniszterelnököt. Elmondása szerint azért küzd a mindennapokban, hogy ne gyűlölködés, hanem véleménycsere legyen itthon.

Mindenekelőtt meséljen arról, hogy honnan jött, a gyerekkoráról, a szüleiről.

1969-ben születtem Budapesten. Családi oldalról meghatározó, hogy kései gyerek vagyok, édesanyám és édesapám között elég nagy a korkülönbség, ami azt jelenti, hogy amikor én születtem, édesapám idősebb volt, mint most én. Édesanyám viszont fiatalabb volt nála, ami azért érdekes, mert az ő ágán lévő nagyapám egyidős volt édesapámmal. Az is meghatározó, hogy apám katonaember volt, aki harcolt a második világháborúban, mivel 1921-ben született. Ez azért fontos, mert amikor a mindennapokban harcokat látok, eszembe jutnak személyes, családi emlékek is. A legtöbb ember a háborús történeteket úgy ismeri meg, mint a dédszülei életének eseményeit, nálam viszont sokkal fokozottabban vannak jelen a mindennapokban.

A legtöbb kisfiú csak ábrándozik arról, hogy felnőttként katona, rendőr, esetleg tűzoltó lesz, viszont Ön láthatta is családon belül ezeket a mintákat.

Igen. Apám szigorú és kemény ember volt, míg anyám jelentette a „lágyságot” a családban. Két féltestvérem volt apám előző házasságából, velük hol találkoztam, hol nem, így kiskoromban gyakorlatilag egykeként nőttem fel. Amikor nagyobb lettem, akkor kezdtem el összejárni velük. Teljesen átlagos gyerekkorom volt, pesterzsébeti lakótelepi srácként játszottam a többi gyerekkel.

És a nagyszülők?

Nagyapám sokat járt vadászni, ugyanis hivatásos vadász volt. Az ő hatására alakult ki bennem az erdők szeretete, ami mind a mai napig megvan bennem. Tőle tanultam meg a nyomolvasást, és ő szerettette meg velem a kalandokat is. 1945 után egy darabig rendőr is volt. Visszagondolva nagyon szeretetteljes légkörben telt a gyerekkorom. A játékon keresztül való tanítás volt jellemző nálunk. Nyilván volt egy kis militáns „beütés” a családunkban, férfirészről legalábbis. Nagyszüleim a XIII. kerületben laktak, és amikor öt vagy hat éves voltam, nagyapámmal már elkezdtünk vadászni a lakásban légpuskával.

Mégis mire?

Teletömött cipős dobozokat rongyokkal és rajzolt rá mondjuk egy medvét vagy egy szarvast. Festett is, gyönyörű alkotásai vannak. Otthon a házamban az ő képei vannak a falakon, mást nem is vásároltam.

Esetleg kiállítást is megjártak ezek a képek?

Igen, de nem futott be velük. Számomra mégis nagy értéket jelentenek a képei, felbecsülhetetlenek. Szóval vadásztunk… aminek nagyanyám annyira nem örült, de így indult minden.

Tehát nem is volt kérdés, hogy mi szeretne majd lenni.

Első pillanattól kezdve tudtam, hogy hivatásszerűen ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Amikor elvégeztem az általános iskolát, és jött a pályaválasztás, katonai gimnáziumba akartam menni, csak hát apám ezt nagyon nem díjazta. Ez volt az első olyan időszak, amikor apám és köztem feszültség támadt, mert kezdtem érezni, hogy van valami a múltjában, ami kellemetlen számára. Semmiképpen nem akarta, hogy katona legyek.

Az apa mindig igyekszik óvni a gyermekét, ráadásul ő pontosan tudta, mivel jár mindez.

Harcolt a háborúban, így kicsit sem a kalandot látta ebben, míg nekem nem volt semmiféle tapasztalatom és tudásom erről.

Mit szeretett volna, mi legyen a fiából?

Azt akarta, hogy szakmát tanuljak. Szerencsére jött a „felmentősereg” anyai ágon. Nagyanyám unokaöccse, a keresztapám, vadászpilóta volt. Én is pilóta akartam lenni, nagyon is.

Ez a foglalkozás sem esett annyira a körön kívül. Mi lett végül a megoldás?

Nos, ő azt mondta apámnak, hogy egyezzenek ki egy döntetlenben: a gyerek nem megy katonai gimnáziumba, de repülőgép-szerelő szakközépiskolába igen. Így nem lesz rögtön katona, előbb szakmát tanul, később pedig el tudja dönteni, hogy mit is szeretne csinálni.

Meséljen egy kicsit erről az időszakról. Milyen volt az élet repülőgép-szerelőként?

A repülés hihetetlen módon a fegyelemről szól, minden egyes nap. Nem maradhatott egyetlen csavar vagy szerszám sem a repülőben, így mindennap a munkát szerszámleltárral kezdtük és azzal is végeztük. Ha pedig akár csak egyetlen dolog is hiányzott a szerelés után, akkor addig nem mentünk haza, míg elő nem került. Amikor a katonai főiskolára kerültem 18 évesen, már semmit nem kellett a fegyelemről tanulnom. Ez a négy év nagyon komoly mentális felkészítés volt.

Mi lett a tervvel, hogy pilóta lesz?

Nagyon szerettem volna az lenni, de a harmadik év elején volt Kecskeméten egy speciális orvosi vizsgálat, amikor kiderült, hogy nem felelek meg a kritériumoknak. A „pilótaság” utáni vágyamnak tehát lőttek, de abban azért biztos voltam, hogy nem leszek a földön szerelő, vagy mérnök, így maradt a hadsereg. Amikor 18 évesen le kellett adni a jelentkezési lapot, hogy hol szeretne az ember továbbtanulni, akkor két szakot jelöltem meg: az egyik a felderítő, a másik a határőr szak volt. 1987 júniusában érettségiztem, majd rá két hétre már dönteni is kellett. Elmentem a katonai főiskolára felvételizni, ami nagyon jól sikerült. Felkínáltak egy lehetőséget, hogy kimenjek a Szovjetunióba, hogy ott kezdjem a tanulmányaimat, amire egy nap gondolkodási időt kaptam. Ez azért volt kemény, mert igen válasz esetén 72 órán belül be kellett vonulnom a hadseregbe. Igent mondtam. Ez azzal járt, hogy a június közepén letett érettségi után, július 1-jén már a katonai alapkiképzésemet kezdtem.

Mit szóltak a szülei, az édesapja?

Apám „lefagyott”.

Nem is beszélte meg ezt a döntést velük?

Nem. Amikor hazamentem, elmondtam nekik a lehetőséget, de a döntés az enyém volt. Amíg Szentendréről a HÉV-en jöttem hazafele, átgondoltam a dolgokat.

Zötykölődés közben jól lehet elmélkedni…

Az alatt a negyven perc alatt döntöttem. Azóta nem is voltam hosszabb időt otthon. Nem mintha bárkivel is haragban lennék, hanem mert mindig mozgásban vagyok. Moszkvában kezdtem, ott végeztem egy fél évet, majd hazajöttem. Részben egészségügyi problémák miatt, részben pedig azért, mert akkor ott és itthon is már egy másik világ volt.

Épp 1987 és 1990 között végeztem a katonai főiskolát, ami érdekes időszak volt. Egy mondatban ezt így szoktam kifejezni: „elvtársként kezdtem és úrként fejeztem be a tanulmányaimat”. Ez azt jelenti, hogy amikor 1987-ben kikerültem Moszkvába, minden éppen változóban volt.

Ha jól értem, belecsöppent a nagybetűs „változásba”.

Pontosan. Az első évben még azt tanultam, hogy ellenségünk a NATO. Moszkvában olyan bábukon gyakoroltunk, amiken amerikai, vagy NSZK-ás egyenruha volt, sőt még kínait is lehetett látni. Mire végeztem azonban, 1990-ben az augusztusi tisztavatáson Für Lajos, az új köztársaság honvédelmi minisztere már arról beszélt, hogy jó lenne belépni a NATO-ba. Tehát két és fél év alatt onnan, hogy „ellenségünk a NATO”, eljutottunk oda, hogy legyünk inkább NATO-kompatibilisek.

Nagyon jól éreztem magam a katonai főiskolán, ahol az évfolyamelsők között végeztem, ami azért volt lényeges, mert az első három-öt ember szabadon választhatott, hová szeretne kerülni. Volt egy lista, amiből az ember mazsolázhatott. Ez egy gesztus volt azok felé, akik kiemelkedően jól tanultak.

Akkor esett a választása a rendőrség különleges egységére?

Nem, akkor csak a rendőrséget választottam, ahonnét a Különleges Szolgálathoz akartam kerülni. Ez nem sikerült elsőre, így tizenegy hónapig utcán voltam, ami egyébként nem baj, mert ott sok mindent megtanulhattam a 40-50 éves rendőr kollégáktól, akik megmutatták, milyen a valódi Budapest és a bűnözés.

Viszont közben változott a világ: például Izrael megnyitotta a nagykövetségét Budapesten, azok a terroristák, akik korábban a „barátaink” voltak, hirtelen az ellenségeink lettek, fölbomlott a Szovjetunió, illetve 1992-ben kirobbant a délszláv háború, hogy csak néhány példát mondjak. De itt volt az az eset is, amikor 1991-ben terrorcselekményt hajtottak végre Budapesten a gyorsforgalmi úton, ahol felrobbantották az Izraelbe kivándorló zsidókat. Teljesen felborult a világ, egy másik helyzetben találta magát az egész bolygó.

Térjünk oda vissza, hogy felvételizett a Különleges Szolgálathoz.

1991 júniusában kezdtem ott a munkát, először egy akciócsoportnak voltam a parancsnok-helyettese. Egy éven belül a műveleti egység parancsnoka lettem, rá három évre pedig már az összes harcoló egységet én vezettem.

Mennyi ideig szolgált ott?

Hét évig. Jó élet volt, nagyon szerettem azt a munkát.

Nagyot sóhajtott, ahogy kimondta. Ennyire szerette csinálni?

Nagyon. Rengeteg helyre eljutottam a világban, tanultam, dolgoztam, védtük a magyar érdekeket a szervezett bűnözői csoportokkal, terroristákkal, bérgyilkosokkal szemben itthon és külföldön egyaránt. Rá kellett jönnöm, hogy egyrészt nagyon kalandos munka, másrészt egy olyan szakma, amit meg kell tanulni. Az ember belenézett a sötétségbe és elég sok rosszat látott. Erre szokták mondani pestiesen, hogy az emberbe a sötétség visszanéz.

A tapasztalatok hatására az a kép, amit a harcról gondoltam, elég gyorsan elpárolgott a mindennapjaimból. Hamar felnő az ember, ha ez a munkája. Hozzá kell tennem, hogy korán kezdtem mindent, mert a fiam most 27 éves, vagyis 20 évesen már apuka voltam, illetve utána jött még két lánygyermek is. Nem egy átlagos huszonéves életét éltem. Sem a munka, sem pedig a család szemszögéből nézve.

Maradjunk egy kicsit ezeknél az időknél. Mi volt akkoriban a legizgalmasabb, illetve a legtraumatikusabb élménye?

A legkeményebb élményem nem a kommandóhoz kapcsolódik. Csupán két hete voltam rendőr 1990-ben, amikor Veszprém mellé mentünk ki egy közúti balesethez, ahol egy négyéves kislány a mentés közben a kezeim közt halt meg. Borzasztó volt.

Ezenkívül rengeteg gyilkosság és emberrablás áldozatait láttam. Nem arról van szó, hogy egy faarcú valaki vagyok, nyilván megérintettek ezek az esetek, de ezeknek a feldolgozására voltak különféle technikák. A rendőrségnél még nem, de a Különleges Szolgálatnál már igen. Akkoriban Magyarországon velem együtt négyen voltunk, akik a harcoló egységeket vezettük.

Folyamatos pszichológiai megfigyelés alatt álltunk, ugyanis hihetetlen hatalom összpontosult a kezünkben. Miközben itthon nincs halálbüntetés, mi négyen jogosultak voltunk arra, hogy ha egy túszhelyzet van, vagy olyan szituáció, amit nem lehet másként megoldani, akkor kiadjunk egy tűzparancsot, ami akár halált is jelenthetett.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy élet-halál urai voltak.

Pontosan. Ez órási hatalom, amitől sokan elszállnának. Ennek megfelelően az akkori vezetés nagyon helyesen pszichológiai megfigyelés alatt tartott minket. Az ókori Rómában, ha diadalmenetet tartottak, amikor az olyan nagy hadvezérek, mint Julius Ceasar, hazatértek, a fórumon elhajtottak az ünneplő tömeg előtt és bár mindenki a győztes vezért éljenezte, volt egy rabszolga, aki a babérkoszorút tartott a hadúr feje fölé, és közben folyamatosan azt suttogta Cézár fülébe, „tudd, hogy honnan jöttél, nem vagy Isten!”.

Ez volt a korabeli verziója annak a kontrollnak, amiről az imént beszélt?

Így van. Hogy visszatérjek az eredeti kérdésére, a legjobb élményemet nehéz kiemelni, mivel nagyon sok olyan akció volt, amikor láttam, hogy sikerült embereken segíteni. Volt egy olyan eset, amikor egy kínai lányt elraboltak, akit sikerült kiszabadítanunk, és a szüleinek visszaadnunk őt, az édesanyja arcán olyan örömöt láttam, amit emberen még soha.

A kommandó azt az érzést adta meg nekem, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Úgy éreztem, hogy erre születtem és megtaláltam a helyem a világban. Ezen viccelődtünk is a kollégáimmal, mondván, hogy olyasmiért kaptunk fizetést, amiért valójában még mi fizettünk volna, hogy csinálhassuk.

Hogyan szakadt vége ennek a kalandokkal teli életnek?

Az életemben olyan helyzet adódott, amikor családi ok miatt, egész pontosan a lányom betegsége miatt egyszerűen pénzt kellett keresnem és ott kellett hagynom az addigi munkámat. Sokan azt gondolják, hogy a kommandósok fizetése valami csillagászati összeg, pedig nem az. A kezeléseire pénzt kellett szereznem, így egy vállalkozást indítottam. Ez minden szempontból sikertörténet, mert a vállalkozás sikeres lett, a lányom pedig meggyógyult.

Kemény döntés, amikor az ember ott áll a beteg gyereke felett. Egyrészt van egy nagyon jó élete szakmai szempontból, amit szenvedélyesen szeret, másrészt ott van egy kis élet, akiről gondoskodnia kell, mert rosszul van és szenved. Nem volt kérdés, hogyan fogok dönteni. Leszereltem, ami a szakmán belül mindenkit szíven ütött. Kemény délután volt, amikor leadtam az igazolványomat. Hosszú, nagyon hosszú 300 méter volt, amíg elhagytam a laktanyát és becsuktam a kaput magam után. A mai napig elkísér az az érzés.

Beszéljünk kicsit arról, mit tapasztalt külföldön. Feltételezem, hogy amikor a University of Louisiana válságkezelési és kríziskommunikációs felkészítésén vett részt, akkor már tökéletesen beszélt angolul. Hol tanulta meg a nyelvet ilyen jól? Csak mert nem tűnik egy tipikus esetnek az Öné.

Nem tudtam jól. Kevesen értik itthon, de nagyon lényeges, hogy az ember képes legyen kommunikálni. A kommunikációban fontos, hogy egy másik ország vagy másik szakma képviselőjével tökéletesen megértesse magát az ember. Nekem ez elengedhetetlen volt a munkámhoz. Akkor voltak velünk tolmácsok, akik segítettek. A kilencvenes évek elejéről beszélünk, ami azt jelenti, hogy nem angol nyelven szocializálódtam, hanem orosz nyelven. Akkoriban az angolom még nem volt túl jó, de megértettem magam és utána szisztematikusan tanultam, hiszen ahogy említettem, a magyar érdekeket védeni kellett Hongkongtól Törökországig. Az angolon és az oroszon kívül még szerbül is beszéltem.

Fontos elmondanom, hogy soha nem voltam a nyelvvizsgák híve. Magyarországon ez egy nagyon furcsa rendszer. Hadd hozzak egy példát arra, hogy mennyire rosszul működnek nálunk ezek a dolgok. Ha Önnek középiskolásként felsőfokú nyelvvizsgája van, és ma azt szeretné, hogy abból ne kelljen érettségiznie, a kérvényét nem fogják engedélyezni. Ez azért különös, mert ha emelt szintű érettségit tesz nyelvből, akkor viszont azt beszámítják egy középfoknak. Magyarázza el nekem valaki, hogy ez miért logikus. Ezért fafejű a magyar rendszer. Egy másik példa: írótársam, Dosek Rita kint végzett építőmérnökként Ausztriában, ahol öt évig tanult, és ugyan nincs nyelvvizsga papírja, de németül tanulta ki az építészet csínját-bínját, sőt, németül tanulta az angolt is. Hazajött, elkezdett dolgozni az államigazgatásban, majd nekiszegezték a kérdést, hogy hol vannak a nyelvvizsga papírjai. Na, ez az, amiben nagyon rosszul áll ez az ország. Annak idején a kommandónál nem azt kérdezték, hogy hol van a bizonyítvány, hanem felmérték azt, hogy mit tudsz. És vagy megfeleltél, vagy nem.

Az eredeti kérdéséhez visszatérve: amikor 1993-ban kint voltam az Egyesült Államokban kiképzésen,  fordulópont lett az életemben. Amiben az amerikaiak jobbak, – és amit tapasztaltam például az FBI Akadémián is, ahol több kurzust is vezettem itthon –, hogy náluk minden arról szól, hogy az ember csak a tanulásra összpontosítson. Egyszerűen csodálatosan néznek ki azok az oktatási intézmények. Abban a hat hétben egy nagyjából egy éves képzés anyagát oktatták le, amelynek keretében a Delta Force és a Navy SEALs különleges alakulatok kiképzőivel dolgozhattunk, ők tanítottak bennünket, és minden a fenekünk alá volt rakva, csak tanulnunk kellett. A képzés egyébként napi 24 órában folyt. Érdekes és nagyon tanulságos másfél hónap volt.

Amikor hazajöttünk, az egy újabb kulturális sokk volt. De úgy gondolom, hogy azt a fajta szemléletet a saját területünkön a kollégákkal elkezdtük átültetni a hazai viszonyokra.

Sikerült?

Úgy érzem, sikerrel jártunk. Egyik korábbi kérdésére visszautalva azt mondhatom, hogy ez ugyan nem a harchoz, hanem a kiképzéshez és az oktatáshoz kapcsolódik, de hatalmas sikerélmény volt, hogy a kinti elveket – természetesen megfelelően magyarítva – át tudtuk adni a kollégáinknak, akik elkezdték azokat egyre inkább érteni, majd azok szellemében kezdtek cselekedni.

Mennyire volt jellemző a nyitottság? Csak mert az ember sokszor úgy érzi, hogy van idehaza egyfajta begyöpösödöttség, ami szinte mindent áthat.

Változó volt. Nyilván a közvetlen munkatársak és azok, akik a saját bőrükön érezték, hogy ezekre a dolgokra szükség van, teljesen nyitottak voltak. Meggyőződésem, hogy az emberek többsége a Különleges Szolgálatot egy erőszakmának gondolja, ami félreértés. Persze van ilyen része is, mert a fizikai felkészülés kulcsfontosságú. De a szellemi képzés, a stratégiák, a különféle gondolkodásmódok elsajátítása, valamint a folyamatos tanulás úgyszintén nagyon fontos. Ebben a szakmában az ember megtanulja egy életre, hogy legyen nyitott. Ami ma igaz, az holnapra már nem az. Tudomásul kell venni az élet alaptörvényeként, hogy légy rugalmas, tudj tanulni, merj változtatni és mindig a helyzethez igazodj, ne pedig dogmákban gondolkodj.

Azoknak az embereknek, akikkel nap mint nap harcokban is részt vettünk, ez természetes volt. Sőt, a közvetlen vezetőim számára is. Ilyen szempontból szerencsés voltam. Apám mindig mondta is, hogy anno neki az 1950-60-as években meglehetősen szűk látókörű főnökei voltak. Bezzeg nekem nem! Összetehetem a két kezem, hogy olyan közvetlen főnökeim voltak, akikre mindig felnéztem, még akkor is, ha valamit nem kedveltem bennük. Az egész kommandós szakmára jellemző, hogy ha voltak is bizonyos személyi ellentétek, esetleg olyan ember, akit nem kedveltem, vagy ő engem, egyetlen egy olyan bajtársam sem volt, aki a saját szakterületének ne lett volna a legjobb tudója. A szakmai alázat és tisztelet nagyon jó alkotói közösséget hozott létre. Nyilván a politikai vezetés egy más tészta, attól inkább vonatkoztassunk el, de szerintem ezt minden állampolgár Magyarországon pontosan tudja, mert az egy másik világ.

A csoportom ajtajára az volt kiírva, hogy „A Sziget”. Azért hívtuk így, mert ez sziget volt a hülyeség tengerében. Egy olyan világban éltünk, ahol lehetett alkotni, csodálatos része volt az életemnek, ami hiányzik.

A mai napig azt mondom, hogy sok ember egész életében nem tapasztalja meg egyetlen napra sem ezt az élményt, amiben nekem hét éven keresztül részem volt.

Említette, hogy mindig készen kell állni az újra. A korábbi hivatása kifejezetten az élethosszig tartó tanulást kívánja meg?

Pontosan így van.

fotó: Kárpáti Lóránt Máté

Olvastam, hogy a rendőri diploma mellé még egy tanárit is szerzett.

Az nem egy klasszikus diploma. Gyakorlatilag a hadseregben, a katonai gimnáziumokban lévő fiatalok oktatása és nevelése volt a feladatom. Nem történelmet vagy magyar nyelvet tanítottam, hanem nevelőként dolgoztam. A katonapedagógus külön szakma: az ilyen nevelők azért felelnek, hogy a fiatalemberekből később jó katonák legyenek, amiben benne van a személyes példamutatás, illetve az is, hogy „rugdalják” őket, hogy minden leckéjük legyen meg és a legjobbat hozzák ki magukból, tehát ez a pedagógia egy speciális ága, ami nem egy általános, de nem is egy szakirányú képzés.

És honnan a közgazdasági érdeklődése? Annyit tudok csak, hogy 2009-ben végzett a Budapesti Corvinus Egyetemen.

Egészségügyi menedzserként végeztem. Kicsit vissza kell mennünk az időben. Ahogyan szó esett róla, 1998-ban szereltem le. Egy évvel később visszahívtak oktatónak, és ha vannak speciális képzések, kurzusok a Nemzetközi Oktatási Központban vagy az FBI Akadémián, azóta is szívesen elvállalom ezeket. Van, hogy ez csak egy hetet jelent, de volt két hónapig tartó kurzus is. Ezeket kivétel nélkül mind társadalmi munkában csinálom, soha nem fogadtam el pénzt. Apám mindig azt mondta, hogy ha ebben a szakmában vagy, akkor nem kérhetsz a harcostársaidtól pénzt azért, hogy átadd a tudásodat. Nagyon igaz, és ehhez tartom magam azóta is.

Viszont valamiből élnem is kellett, és miután leszereltem a lányom betegsége miatt, hogy a kezeléséhez a pénzt előteremtsem, egy informatikai védelemmel foglalkozó céget alapítottam. Nem vagyok egy számítógépes zseni, és akkoriban sem voltam az, viszont az emberek vezetéséhez értettem, ahogyan ahhoz is, hogy milyen védelmi elveket kell érvényesíteni.

A kommandós műveletirányítás védelmi vagy támadási stratégiát jelent. Kiváló informatikai biztonsági mérnököket és fejlesztőket képeznek itthon, ők azonban egyetlen szeletét látják csak a biztonságpolitikának. Én a programozás szintjén nem tudom megmondani, hogy egy szoftvert hogyan és milyen platformon kéne fejleszteni, de olyan stratégiai gondolkodásmóddal rendelkezem, ami lehetővé teszi, hogy elmondjam, mit kell védeni, és hogy mi az, ami elvárás, mit kellene tudnia egy adott rendszernek. A fejlesztők pedig technikailag meg tudják csinálni azt. Így indultunk1998-ban, amikor az informatikai biztonsági rendszerek még eléggé gyerekcipőben jártak itthon.

Nem sok ilyen cég működött akkoriban?

Nem. Azt hiszem, volt a KÜRT Rt., akik a mai napig léteznek, meg talán még egy másik cég. Az első ügyünk egy államigazgatási szervhez kapcsolódott. A Magyar Államkincstár informatikai rendszerébe törtek be. Eltűnt 29 milliárd forint. De visszahoztuk. Eléggé sikeresek voltunk és dinamikusan fejlődtünk. Az informatika volt számomra az első lépcső.

Úgy érzem, abban voltam és vagyok jó, hogy egymás mellett dolgozó szakmai területek, külön szakmák között közvetítsek, mert sokszor nem értik egymást annak ellenére, hogy a beszélt nyelv a magyar. Dosek Ritával például volt egy közös projektünk, ahol építőipari, konkrétan az autópálya-fejlesztéshez kapcsolódó mérnöki nyelvezetet, illetve az informatikai szaknyelvet kellett közös nevezőre hoznom, hogy az mindkét félnek jó legyen. Na, ehhez értek.

Vagyis közvetít a különféle szektorok képviselői között.

Igen. Indítottam egy másik, pénzügyi tanácsadással foglalkozó céget, mivel rájöttem, hogy nagyon sokszor azért nem sikeresek a magyar vállalkozások, mert ugyan mindig szidják a bankokat, de nem értik meg, hogy a bankok egyszerűen más nyelven beszélnek. Ez egy másfajta magyar nyelv. Ha nem kapják meg azokat a válaszokat, amik a saját rendszerükben lehetővé teszik a pozitív döntést, akkor csak elutasításban részesülhetnek a vállalkozások.

Szóval elkezdett működni a cég, jöttek szép lassan az ügyfelek. Egyszer csak jött egy olyan, aki kórházfejlesztésben dolgozott. Na, azt az orvosi nyelvet egyáltalán nem értettem. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy meg fogom tanulni, ezért elmentem a Corvinusra egészségügy-menedzsmentet tanulni, ami egy kétéves képzés volt. Amúgy a projekt nem jött össze, de én már nem akartam abbahagyni a tanulást. Lehet, hogy furcsán hangzik, de olyan végzettséget szereztem, amivel kórházigazgató is lehetnék.

Erősen próbálom elképzelni Önt kórházigazgatóként, de nemigen megy.

Amúgy ezt a diplomámat még nem kaptam meg, mert nem mutattam be a Rigó utcai nyelvvizsga papírt. Vicces! Persze nem ebből élek, nem is szeretnék kórházigazgató lenni, viszont rendkívül tanulságos volt az a két év, mert főorvosokkal, kórházi szakemberekkel tanultam együtt. Megismerhettem a magyar egészségügyet. Megtapasztaltam például, hogy az egészségügyre fordított pénz elég tetemes, csak mérhetetlenül rosszul van felhasználva itthon.

Az erről szóló diskurzus messzire vezetne, most inkább azt kérdezném, hogy mi az, amiért úgy érzi, érdemes nap mint nap felkelnie? Miben hisz?

Abban hiszek, hogy hasznosnak kell lenni. Úgy gondolom, mindenkinek van egy küldetése. Sokan mosolyognak ezen, hadd tegyék, de én ilyen küldetéses ember vagyok.

A gyerekeim felnőttek, a fiam 27 éves, egy egyetemen tanít francia nyelvet az Egyesült Államokban, nemsokára doktorál. A lányom most végzi a jogi egyetemet, a legkisebbik „életművészkedik”, de mind kirepültek. Rengeteget tanultam, sok mindenhez értek, tényleg. Fontos, hogy ha az ember rendelkezik valami plusszal, akkor azt átadja a kollégáinak. Nagyon lényeges az életben, hogy hasznos dolgokat tegyek, ennyi. Ha ez egy projekt, mert valamilyen beruházás meg tud valósulni általa, akkor abban, ha biztonságpolitikai szakértőként leginkább az ellenzéki pártok kikérik a véleményemet, ezért valamilyen anyagot kell elkészítenem, akkor pedig abban.

Az idei év ilyen szempontból azért volt érdekes, mert két olyan anyagot is megcsináltam, ami törvényjavaslatként átment, tehát elfogadta a parlament.

Melyek voltak ezek?

Az egyik a terrorizmus finanszírozásához kapcsolódik, a másik a terroristák által alkalmazott kommunikációról, a toborzásról szólt, pontosabban arról, hogyan lehet a fiataljainkat védeni a szélsőséges iszlámtól. Utóbbi esetében a Btk. módosítására is sor került.

A nemzetbiztonsági bizottságon keresztül sikerült elérnie?

Igen, illetve az ellenzéki pártokkal egyeztetve. Itt megint tetten érhető volt a tipikus magyar valóság, ugyanis a kormányzópárt háromszor leszavazta a javaslatot, majd amikor saját ötletként előterjesztették, akkor már végigment a parlamenten. Mivel nem vagyok politikus, nem érdekel, hogyan sikerült, a lényeg, hogy végigment. Miközben persze bánt, mert nem egyedül dolgoztam ezen, hanem többek között az MSZP, a DK, az Együtt és a PM sorait erősítő kollégákkal, sőt még a Jobbiktól is voltak, akik beledolgoztak. Őket tényleg zavarta, hogy dolgoztak vele, majd jött valaki más, kicsit átcsomagolta és azt mondta, hogy az ő ötlete volt az egész. Ez a politikai plágium minősített esete, amit a közvélemény nem úgy él meg, hogy a kormányzópárt plagizált, hanem, hogy ők a jó fiúk. Viszont állampolgárként azt mondom, tök mindegy, a lényeg, hogy legyen rendben ez a történet a következő tíz-húsz évre, ameddig a világ megint nem változik, és nem kell ismét hozzányúlni a törvényekhez.

Az elmúlt közel tíz évben számos könyvet publikált. Nemrég jelent meg a legújabb, melyet mostanra szinte állandó szerzőtársával, Dosek Ritával közösen írt, amelynek a címe A terror stratégája. Mit jelent Önnek a könyvírás?

A könyvírás a hobbim. A mottóm a szórakoztatva tanítás.

Nagyon zavar, hogy az oktatás itthon egyre nehezebb helyzetbe kerül. Látom, hogy világunk egyre bizonytalanabb és hit nélküli, mert a fiataljaink egyre kevésbé tudnak példát venni, erőt meríteni az elődjeiktől, és egyre nehezebben tudnak tanulni.

Nem azért, mert buták, félreértés ne essék, hanem az összefüggéseket, rendszerben való gondolkodást, életre való nevelést, tartást, etikai és erkölcsi normákat nem tudják elsajátítani. Olyan világ felé haladunk, ahol ezek ugyan deklarált értékek, a valóságban viszont – ha a teljesítményt nézzük, és hogy sikerült-e a tudást átadni – nem végrehajtott dolgok. Na ez az, amivel gondom van.

Rájöttem, hogy ma az olvasáson keresztüli tanítás, illetve magára a könyvolvasásra való rászoktatás hagyományos módja egyre kevésbé hatékony. A ma fiataljait másképpen kell tanítani. Tudomásul kell venni, hogy ha nem is a szó szerinti csillogásra van szükségük, de valahogyan fel kell kelteni az érdeklődésüket. Nem elég már, ami az én esetemben történt: beültem az iskolapadba, azután sulykolták belénk a dolgokat, miközben tartottunk a tanártól. A ma világa más, „el kell adni” a tudást. Ehhez a történelmi kalandregény műfaját találom a legalkalmasabb eszköznek, ami szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtatja az embereket. Elsősorban az elmúlt száz évvel foglalkozunk, de van olyan könyvünk, trilógiánk, amelynek a harmadik részét most írjuk, ami az 1913 és 1923 között eltelt tíz évben zajlik.

Merem állítani, hogy a ma történései, amiket a Közel-Keleten vagy Európában látunk, száz évvel ezelőtti rossz döntések eredményei, amikben mi magyarok, németek, amerikaiak, oroszok, tehát majdnem mindenki hibázott. Ezeknek a hullámait érezzük a mai napig. A kiadónk, a Libri fogalmazta meg frappánsan a trilógiánkkal kapcsolatban, hogy amiről mi írunk, az az úgynevezett „elhallgatott évszázad”. Én igazán erről szeretek írni, ezt szeretem kutatni.

Akkor a „hasznosnak lenni” vezérelvhez kapcsolódóan ez is egyfajta missziója?

Igen, ez az írói misszióm. A lényeg: szórakoztatva tanítani úgy, hogy mindenki megtalálja a számításait. Az is, aki csak azért olvas a strandon, hogy kikapcsolódjon, de az is, aki szeretne egy kicsit a dolgok mögé látni. Rá szeretnénk venni az embereket, hogy egy-egy könyv után elkezdjenek maguk utánaolvasni a történelmi eseményeknek. Ebben pedig szerencsére vannak is sikerélményeink. Sokan írnak leveleket Facebookon nekem, amiben elmondják a személyes esetüket, hogyan hatott rájuk valamelyik könyvünk. Kaptam olyat is, hogy például egy lány megnyert egy budapesti történelmi döntőt, és megköszönte, mert miattunk szerette meg igazán a történelmet. Ilyenkor érzi az ember azt, hogy ha csak egyvalaki ilyet ír, már akkor is megérte.

fotó: Kárpáti Lóránt Máté

Térjünk vissza egy kicsit a biztonságpolitikához. Tengernyi akciófilmet, de már dokumentumfilmet is láthattunk arról, milyen forgatókönyv lépne azonnal életbe az amerikai elnök elleni merénylet esetén. Tételezzük fel, hogy valaki likvidálja a mindenkori magyar miniszterelnököt. Pontosan mi történne az azt követő 12, illetve 24 órában?

Baj, nagy baj lenne.

Úgy látom, annyira nem örül a kérdésnek.

Nem erről van szó, csak tudja már az sem tetszik, amit a mindennapokban itthon látok, mert egyre inkább az erőszak szava az, amit az emberek meghallanak. Szívük szerint sokan a pisztolyukhoz nyúlnának, ha lenne. De a kérdést nem akarom megkerülni. A dolognak több része van. Nyilvánvaló, hogy ha ilyesmi bekövetkezne, az ország nagyon rossz helyzetbe kerülne. Egy egyszerű példa: 2003. március 12-én Zoran Djindjics szerb miniszterelnököt lelőtte egy orvlövész Belgrádban. Ezt el szokták felejteni itthon, pedig tőlünk háromszáz kilométerre történt. Meg lehet nézni, hogy Szerbiában milyen gazdasági válság és pokol jött utána. Az, hogy a szerbek a mai napig nem tudnak igazán kilábalni sok mindenből, nemcsak azért van, mert rossz válaszokat adtak a balkáni háború kapcsán és nekimentek minden szomszédjuknak, hanem azért is, mert saját magukkal sem tudnak kibékülni és megbékélni.

A felvetése tehát elég kemény következményekkel járna, ha ezen így végigmegyünk. Természetesen vannak szakmai protokollok, amelyek életbe lépnek akkor, ha az első számú vezetőt, vagyis a kormányfőt megölik, támadás éri, vagy valamiért elhalálozik. A protokoll első lépésben arról szól, hogyan lehet a kormányfőt helyettesíteni. Ezenkívül a támadó, illetve támadás indítékainak felderítésében nagyon komoly lépéseket tartalmaz, plusz jogosítványokat ad az intézkedőknek. Ilyen vészforgatókönyvek léteznek, de nem is ez a lényeg, hanem hogy maga az ország hova jutna. Állítom, mindenkinek rossz lenne. A befektetők például nagyon nem szeretik az olyan országot, ahol ilyen előfordulhat. Ezt a szerbektől nyugodtan meg lehet kérdezni, hogy pár óra alatt mekkora anyagi veszteség érte őket. Összeomlott minden. Az a baj, hogy ennek a kezelése nincs kitalálva itthon.

Ez nem hangzik túl jól. Rátapintottam valamire?

Olyan szempontból nincs igaza, hogy abból nem lenne vész, hogy valaki helyettesítse, ezek a protokollok végigmennének. De az, hogy a kisemberek, az állampolgárok oldaláról ez mit jelentene, nincsen végiggondolva.

Főleg mert itthon a különböző politikai pártok hívei annyira gyűlölik egymást, hogy könnyen előfordulhatna valamiféle polgárháborús helyzet.

Én azért küzdök a mindennapokban, hogy ne legyenek gyűlölködő oldalak. Vélemények legyenek, de gyűlölködő oldalak ne. Az a fajta árokásás és gondolkodásmód, ami ma annyira jellemzi a Magyarországon élőket, egy átok. Szokták emlegetni a turáni átkot, a széthúzást, de ez több annál. Ez összeférhetetlenség.

Máshol ez nem létezik?

Máshol jobban tudják kezelni és nem élik meg ennyire élesen a konfliktusokat. Ami nálunk van, annak történelmi gyökerei vannak. Rengeteg kutatómunkát végeztünk ezzel kapcsolatban, és ennek eredményét a könyveinkben igyekezünk bemutatni. Azt látom, hogy az „oszd meg és uralkodj” elvét mind a Habsburgok, mind a törökök, mind pedig az oroszok alkalmazták ellenünk, de egy dolgot nem szabad elfelejteni: mi mindig másokat hibáztattunk. Hol a németeket, a Habsburgokat, hol pedig a tatárokat. Pedig mi magunk is hibásak vagyunk sok dologban, de nem ismerjük be magunknak soha. Egyszerűen azért nem, mert valahogyan ez a tízmillió okos országa. Miközben az ésszel nincsen baj, jó lenne, ha fegyelemmel is párosulna. Ahelyett, hogy tízmillió egyén lennénk, akik különálló személyekként harcolunk egymás mellett és ellen is, mennyivel jobb lenne, ha csapatként dolgoznánk egymásért.

Ámen. Csak sajnos ismert toposz, hogy mi magyarok nem néztünk szembe a múltunkkal.

Ez nem egy toposz, hanem az igazság. Közhelyként szeretnénk elkönyvelni, pedig korántsem az. Vegyük már észre, hogy bizony tényleg nem néztünk szembe. Tíz danos (a legmagasabb mester fokozat karatéban) fekete öves mesterek vagyunk abban, hogyan hallgassunk el egyes dolgokat, és söpörjünk a szőnyeg alá másokat.

Ez az ország fél szembenézni saját magával, pedig minél inkább halogatjuk, annál rosszabb lesz. Ez ugyanúgy igaz arra, hogy kik és mik is vagyunk, mint mondjuk az ügynökakták kérdésére. Az igazság az, hogy nagyon elegem van ebből az egészből. Egyik oldalról mi vagyunk az elit és mi tudjuk a tutit mindenben és mindenről a világban, a másik oldalról viszont mi vagyunk a történelem szerencsétlenei. A ló egyik oldaláról a másikra való ismételt átesés rohadtul unalmas már.

Na, ezek ellen próbálok könyvekkel, konkrét lépésekkel a magam szintjén tenni. Ezért van az is, hogy a biztonságpolitikában igyekszem emberi hangot megütni, miközben tudják rólam, hogy alapvetően ellenzéki gondolkodású vagyok. Azt kell látni, hogy nekem azzal semmi bajom nincs, ha a kormányzat valamit jól csinál, mert arról is szívesen beszélek és elmondom, ha az jó. Nem fogom azt mondani, hogy valami nem jó, csak azért, mert a kormány mondja. Véleményem szerint kevesen vagyunk így. Lehet, hogy öndicséretnek hangzik, de sajnos igaz. Mármint, hogy kevesen vannak, akik így gondolkodnak.

Repüljünk újra a harctérre. Bizonyos nézetek szerint a háborúkat hatalommániás pszichopaták indítják a fegyverlobbival karöltve, és valójában az egész nem szól másról, mint a folytonos fegyverkezésről, amiben rengeteg pénz van. Ugyanakkor persze vannak olyan háborúk is, amiket „muszáj” megvívni, de mégis érdekelne, hogy Ön szerint helytálló ez a megállapítás?

Nem igaz, hogy vannak olyan háborúk, amiket érdemes megvívni. Nyilván vannak azok a fajta háborúk, amit például a náci Németország ellen folytatott a világ. Ezt történelmi szükségszerűségből muszáj volt megvívni. Habár a fegyverek világából érkeztem, mégsem vagyok háborúpárti, mert pontosan tudom, hogy a háború, az arra való felkészülés és a fegyverkezés csak veszteségeket okoz társadalmi szinten. Nyilván vannak tudományos felfedezések a háborúkban, például a II. világháborúban a nácik rakétaprogramja segítette az Egyesült Államokat, hogy eljusson a Holdra. De amikor egyesek arról beszélnek, hogy e nélkül nem lett volna áttörés, az nem igaz. Higgye el mindenki, előbb vagy utóbb valaki békés keretek között is rájött volna ezekre a dolgokra, tehát emiatt nem kellett volna sok tízmillió embernek meghalnia.

Úgy vélem, a világ biztonságosabb irányba menetel, mert ha az elmúlt száz, ötszáz vagy ezer évet nézzük, akkor kijelenthetjük, hogy a világ – igaz, hogy lassan, de – tanul a hibáiból. Hogy mondjak egy konkrét példát. A legutóbbi könyvemben írtam a vesztfáliai békéről. Az 1600-as évek elején volt a harmincéves háború, ami pokollá változtatta Európát, több mint tizenegy millió ember halt meg. Aztán jött egy járvány, aminek következtében a kontinens egyes részei elnéptelenedtek. Ennek voltak politikai okai, egész pontosan a Habsburg-ház, illetve a spanyol oldalon a Német-római Birodalom német választófejedelmei harcoltak egymással. Ez pedig még meg volt fűszerezve egy katolikus és protestáns vallási ellentéttel is. Abban a harminc évben Európa megtapasztalta, hogy az államot és a vallást külön kell választani. Abban a pillanatban, amint ez megtörtént, egy lassú, majd egyre gyorsuló fejlődés indult be.

Ha ma elmegy Sopronba, akkor azt látja, hogy a régi határszakaszon, ahol anno határőrként a kommunizmus ideje alatt fegyverrel a vállamon járőröztem, a táblán angolul, németül és persze magyarul egy hosszabb szöveg van kiírva, de a lényeg belőle az, hogy „[…] és Európa békében egyesült.” Világossá vált, hogy nem kellett hozzá háború, hogy miközben rengeteg baj van és rengeteg hibát vétünk, egyre inkább olyan irányba haladunk ezen a kontinensen, hogy jobbnak tartjuk a gazdasági együttműködést és a közös kereskedelmet, tehát jobban megéri együtt dolgozni, mint fegyverkezni. Ez mutatja, hogy jobban megtanultuk és tanuljuk most is a leckét, azaz hogy nem a fegyverek szaván keresztül vezet az út előre. Azt hiszem, ennek a bolygónak az elkövetkezendő száz-kétszáz évét az fogja meghatározni, hogy mit hoz a történelmi sorskerék, hogy ezt a fajta együttműködést ki fogjuk-e tudni terjeszteni, vagy sem. A gond csak az, hogy ez nem fog menni még fegyveres összecsapások nélkül. Sajnos!

Hogy ne kerüljem meg az eredeti kérdését: nyilván létezik a fegyverlobbi. Például miközben Németország és Franciaország mindig arról beszél, hogy a Közel-Keleten békét kell teremteni, az elmúlt pár évben a németek kilenc milliárd eurónyi, a franciák pedig tizenegy milliárd eurónyi fegyvert adtak el abban a térségben. Egyfelől békéről papolunk, másfelől azonban támogatjuk, hogy minél több fegyvert vegyenek és gyilkolják egymást az emberek.

Mindazonáltal ezek a dolgok is egyre gyorsabban lepleződnek le. A kilencvenes évek elején egy szerb háborús bűnös meg tudott öletni több ezer, sőt több tízezer embert úgy, hogy a lebukás esélye minimális volt, hiszen mire kiderült, addigra napok, hetek vagy hónapok teltek el. Ma viszont, ha Afrikában egy terrortámadás történik vagy elkezdődik egy népirtás, akkor egy okostelefonnal lefotózzák az elkövetőt és körülbelül három perc alatt hatszor megkerüli az információ a Földet. Furcsa kettősség, de egyre átláthatóbb, mégis egyre bonyolultabb lesz a világunk. Humanista vagyok és hiszek az emberben, hiszek abban, hogy ki fogjuk találni, hogyan lehetne a problémákat megoldani. Aztán vannak még szerintem olyan emberek is, akiket egy Marveles hasonlattal élve csak úgy hívok, hogy az „őrzők”. Ők tolmácsként az emberek és a fegyverek közé tudnak állni és a békés átmenetet elő tudják segíteni.

A sok médiaszereplés és előadás mellett mire jut ideje?

Elég fegyelmezett életet élek. Mindennap tanulok, olvasom a híreket, minden médiaszereplésre külön készülök.

Minden ideje be van osztva?

Igen, ezt így szoktam meg. Sokan mondják rám, hogy szinte gépként dolgozom. Általában későn, fél 8 körül vagy valamivel utána kelek, összeszedem magam, aztán elkezdődik a nap, jönnek a médiaszereplések, az üzleti ügyek, amik este fél 7-ig tartanak. Ezt követően edzek, hat alkalommal minden héten.

Milyen edzésre kell gondolni, mit szokott csinálni?

Változó. Néha saját testsúlyos gyakorlatokat végzek, de evezés, biciklizés, kesztyűzés, boksz, minden előfordul. De már nem az hajt, hogy másokat legyőzzek, hanem csak saját magamat. Este pedig írni kezdek, egészen éjfélig. Hétvégente kicsit lazább a program.

Felsejlik előttem az erdőjárás, mint hobbi. Hétvégente elmegy néha valamelyik erdőbe?

Igen, a kutyáimmal.

Végezetül arra lennék kíváncsi, hogy hol és hogyan képzeli el magát mondjuk öt év múlva? Mik a rövid és hosszú távú tervei?

A biztonságpolitikában nagyon szeretnék szakmai oldalról – nem szakpolitikusként, de mértékadó véleményvezérként – jelen lenni akár egy vezető stábjában is. Az írás oldaláról pedig nagyon sok könyvötlet van a fejemben. Sokat szeretnék írni erről az elhallgatott évszázadról, továbbá jó lenne, ha a könyveinket minél több nyelvre lefordítanák, és így bekerülnénk a nemzetközi könyvpiac vérkeringésébe. Ezenkívül továbbra is egyre többet szeretnék tanulni a világról.

Vágyik egy olyan „szigetre”, amiről az elején beszélt?

Igen. Szeretném, ha Magyarország lenne az.

Nem menne el?

Csak tanulni és tapasztalatokat szerzeni, de különben nem. Nem mintha attól tartanék, hogy honvágyam lesz, hanem mert úgy érzem, itthon van dolgom.