Húsz év után ismét magyar földre tévedt a Red Hot Chili Peppers, Flea pedig örült is annak nagyon, hogy magyar lehet. Kicsit felemás, mégis emlékezetes koncertet adtak tegnap Kiedisék az Arénában.

Idén húsz év után végre nem azt kellett kimatekozni, hogyan jusson el a magyar ember valamelyik többé-kevésbé közeli fesztiválon a Red Hot Chili Peppersre, hiszen húsz ínséges, RHCP-mentes év után végre valahára hozzánk is ellátogattak. A jegyeket nagyjából két óra alatt kapkodták el a lelkes rajongók, Kiedisék pedig voltak olyan jó fejek, hogy bejelentették a duplázást: szeptember elsején és másodikán is fellépnek a Sportarénában.

Ráadásul tettek róla, hogy még jobban a szívünkbe zárjuk őket: kerékbilincs miatt síró bloggereket ölelgettek az utcán, meghallgattak egy magyar zenekart, magyarul posztoltak Instagramra, a főpróbáról készült képekkel pedig szintén elárasztották a képmegosztót.

forrás: Instagram

forrás: Instagram

Turnéjuk apropója, hogy újabb, immáron a tizenegyedik nagylemezüket dobták piacra The Getaway címmel. Az előző album (Im With You) minőségét ismerve még  keménykötéses rajongók is aggódva szisszentettek. És sajnos beigazolódott ez a félelem: a The Getaway meglehetősen semmilyen lett, fülbemászó refrének nélküli kellemes prüntyögés egy-két jobb számmal. Sokan ekkor már tényleg két marékkal szórták a földet rájuk, ettől függetlenül szinte azonnal elfogytak a jegyek mindkét koncertre.

Lemezbemutató turné lévén nem igazán tudtuk megúszni, hogy a The Getawayról ne játszanak a kelleténél több számot. Ötöt kaptunk belőle, amelyek közül a Goodbye Angels ütött talán a legnagyobbat a gitárszólójával. Az olyan dalok viszont, mint a Dreams of a Samurai teljesen érthetetlen módon a ráadásban kaptak helyet, tökéletesen be is punnyasztottak a végére mindenkit. Ha nincs a utána a Give it Away mentőövként, csúnya vége lett volna az estének.

Az új dalok mellé kaptunk egy RHCP-besztofot, amely azért a szőrősszívűbb rajongók szívét is megdoromboltatta: volt a Can’t Stoptól kezdve a Scar Tissue-n át az Under the Bridge-ig majdnem minden. Majdnem, mert például olyan kihagyhatatlan darabok, mint az Otherside vagy a Suck My Kiss nem hangzottak el – helyette volt pár furcsa döntés. (a koncert teljes setlistje itt érhető el)

A dalok válogatásánál jóval nagyobb probléma volt, hogy nem a legjobb tempóban voltak összeválogatva. Az elején a Can’t Stop és a Dani California szerencsés kezdés volt, ám egy olyan tempós vágányra terelték az egész koncertet, amit a koncert közepe felé hagytak kisiklani. Az ellaposodott hangulatból pedig nehezebb volt kilépni, ezt nagyon jól tükrözte a már említett ráadás is: egy energikus jammelgetés után adtak egy óriási unalompofont mindenkinek a Dreams of a Samurai-jal, hogy aztán a pörgős Give it Away mentse a menthetőt.

Ezt leszámítva igazságtalanság lenne azt mondani, hogy rossz volt a koncert, hiszen Kiedisék maximális profizmussal és óriási szívvel zenéltek. Flea a rikító hajával ismét egyszemélyes cirkusz volt, Chad Smith szokás szerint a dobok mögül árasztotta a nyugalmat, Anthony Kiedis pedig hiába 53 éves, ugyanúgy röpködött félmeztelenül fel-alá a színpadon, mint húsz éve. Egyedül az “új” gitáros (2009 óta), Josh Klinghoffer lógott ki ebből, de hát John Frusciante után ki ne lógna ki? Klinghoffer persze nem annyira rossz, de láthatóan nem képes olyan szólókra, mint Frusciante, nem tudja percekig csukott szemmel uralni a színpadot úgy, mintha az élete múlna rajta.

A vizuál terén talán most élhették ki magukat a legjobban, hiszen turnéjuk során eddig csak fesztiválokon játszottak, ahol jóval kötöttebb szabályok vonatkoztak a vizuális megjelenítésre. Nemhiába posztolták széjjel az Instagramot a hengeres fénycsövekkel, amelyeket végig mozgattak a koncert alatt, nagyon király színpadképet kreálva ezzel. A háttérben szintén jópofa képeket, videókat és animációkat vetítettek, az egész nagyon redhotchilis volt.

Ha a kissé félresikerült setlist miatt a maximális katarzis el is maradt, mégiscsak a Red Hot Chili Peppersre tombolhattunk tegnap az arénában. Ha csak egy-két szám erejéig is, de mindenki megtalálhatta benne azt az RHCP-t, ami miatt rajongani kezdett Kiedisék zenéjéért. Elvitathatatlan tény, hogy óriási élmény őket élőben látni, zenélni, zenekarként működni. A kérdés már csak az, hogy a tegnapi koncert a mai főpróbája volt-e, azaz kiküszöbölik-e a hibákat, és másodjára azzal a hiányzó plusszal felszerelkezve veszik-e be Budapestet?