Hiába csütörtök volt a hisztéria napja, meg kellett várni a második telt házas napot, hogy végre elégedett 90 ezres tömeg vonuljon kifelé a nagyszínpad elől. A Muse olyan vérprofi, energikus produkciót szállított tegnap, hogy most végre senkinek sem volt oka nyavalyogni.

Furcsa is lett volna, ha a Muse nem vonz be annyi embert, hogy megtöltse az egész Szigetet. A brit triót számomra érthetetlen módon valamiért divat utálni, mégsem gondolom, hogy a szombat esti koncertre nagyrészt azok a divatfanok jöttek el, akik a Muse zenéjére sírták könnyesre a párnájukat a Twilighttól.

Rihanna óta valószínűleg az is tudja, akinek eddig a fesztiválos csendháborítós szabályokról fogalma sem volt: 11 óra után nincsen hangoskodás a nagyszínpadnál, kíméletlenül be kell fejezni időre a showt. Így ha urasan késnek az előadók, azzal a fesztiválozókat rövidítik meg. Matt Bellamyék szinte majdnem pontosan léptek színpadra, mit léptek, robbantak be a Psycho című számmal, ami valószínűleg benne van a top 3 legjobb koncertindító dal örökranglistáján.

fotó: Polák Zsóka

Az egész annyira profin volt megkomponálva, hogy a fejletépős riffektől az utolsó konfettiig minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. A repertoárba főleg a tavalyi, Drones című albumukról válogattak, de szerencsére sokat játszottak a Black Holes and Revelationsról is. A jól felépített setlist néhány szépséghibája az volt, hogy sokszor túl sokáig nyújtották a lassabb részeket – a The Globalist például alig vánszorgott előre, kicsit be is punnyasztotta a közönséget.

Komolyan? Ez a zárószám? – kérdeztem magamban, amikor gyanúsan 11 óra környékén egy kis Ennio Morricone-harmonika után erősen zárószám-szaggal elindult a Knights of Cydonia. Húztam a számat, hogy kapásból tudnék mondani öt másik olyan számot, amivel sokkal katartikusabban zárhatják a koncertet, ám amikor nagyjából 90 ezer ember üvöltötte egyszerre azt, hogy You and I must fight to survive, akkor megértettem, hogy ennél jobb zárás ide nem is kell.

A vizuállal és a színpadi cirkusszal is kitettek magukért Bellamyék, külön megérne egy misét az a hihetetlen reflektororgia, amivel a retinánkat bombázták. Volt óriáslufi, konfetti, millió röpködő színes szirszar, ami viszont az egész profi produkciónak beleköpött a levesébe az sajnos a hangosítás volt. Amellett, hogy sokszor rossz volt a hangzás, néha egészen konkrétan halk volt az egész, márpedig egy Muse-koncerten azt akarom, hogy a riffek tépjék le a fejemet, nem azt, hogy fülelnem kelljen.

Látszik Bellamyékon, hogy profi módon tudnak fesztiválkoncerteket levezényelni. Ugyan sokat kommunikált a közönséggel, gyakran hajtogatta, hogy köszönöm szépen, mégis látszott, hogy ez nekik egy százszor elismételt, tökélyig fejlesztett rutinművelet. Mégis, egy ilyen rutinművelet lett az idei Sziget egyik legjobb koncertje.

(főkép: Sziget Festival Official/Rockstar Photographers)