Joe Quesada, a Marvel kreatív vezetője még 2002-ben jellemezte nagyon találóan a DC-t: övéik a legjobb pornószínészek, csak éppen nem áll fel nekik. Tizennégy évvel később a DC bebizonyította, hogy ez tényleg így van: egy remek koncepció, jó karakterek, jó színészek, óriási hájp – és mégsem tudnak mit kezdeni vele.

Fuck Marvel! – kiabálta a film New York-i világpremierjén a rendező, David Ayer. Kijelentéséért azóta már bőven elnézést kért, az egyfajta inverz-Avengersként felfogható Suicide Squadot látva azonban ez a felkiáltás inkább egy dühtől és csalódottságtól lendülő középső ujj, mint acélos visszavágás.

A DC rajongók idén három napot is karácsonynak tarthattak, hisz rövid időn belül két olyan filmet is ígértek a készítők, amely igazi nyálcsorgatós ínyencség – lehetett volna. A Batman v Supermanben leginkább két szuperemberen keresztül magyarázták el, hogyan NE írj párbeszédeket, miközben Superman vérzéséről is számottevő információkat tudhattunk meg. Nem baj, majd jön az augusztus, vele az enyhet adó Suicide Squad, és egy csapásra feledve lesz a kudarc.

Meg ahogy azt mi gondoltuk.

Pedig a marketinggépezet tökéletesen működött, a jobbnál jobb trailerek azokat is beszippantották, akik sosem láttak belülről mozit, mindenki a rosszfiúk filmjét várta, na meg a nagy kérdét: milyen Joker lesz Jared Leto?

Ehhez képest a DC-filmeket gyártó Warnernek sikerült fél éven belül másodjára is akkorát hasalnia, hogy a Marvel adta a másikat. És hogy miért? Mert ismét nem tudtak mit kezdeni az egyébként kincset érő koncepcióval. És ismét bebizonyosodott: szuperhős-trailert zseniálisan tudnak gyártani, viszont képtelenek egynél több szuperhőssel élvezhető filmet csinálni.

Pedig micsoda lehetőség rejlik abban, hogy egy univerzum karizmatikus gonoszait összetömörítik egy csapatba, hogy a jó szolgálatában küzdjenek a rosszal valamint egymás egóival fergetes szócsaták és cséplések közepette? Végtelen – gondolták talán a készítők, majd ezzel rá is hagyták, hogy Harley Queen segge és Jared Leto mosolya tegye a dolgát. Csak sajnos közben senki nem szólt nekik, hogy ennyi nem elég egy ilyen kaliberű filmhez.

forrás: screencrush.com

A történetnek csúfolt maszlag szerint Superman halott, új szuperhősre pedig éppen nem futja, ezért Amanda Waller (Viola Davies) a titkos kormányzati akárki a homlokára csap: hát miért nem kötjük pórázra a legveszélyesebb gyilkosokat, és szabadítjuk rá őket a még veszélyesebbekre? Név szerint a varázslónőre, aki előbújt a négyezer éves maja mocsárból, és egy általa varázsolt géppel irtaná ki szépen módszeresen az emberiséget. Közben Joker kéri szépen vissza a barátnőjét, Harley Quinnt az Öngyilkos Osztagtól, de flashbackek és mindenféle érzelmes vizionálgatások is tarkítják a maszlagot.

Már alapból elbukott, értelmetlen történetvázba egészen felesleges egy jó alapötletet beleerőltetni, és azt további logikátlan és súlytalan mozzanatokkal megszórni. A történet érthetetlenségénél már csak az bosszantóbb, mikor rájön a néző, hogy valójában nem ő nem érti a sztorit, hanem tényleg semmi értelme nincs az egésznek. A film egyik nagy csavarnak csúfolt pillanatában szinte biztos vagyok, hogy a vetítéseken a készítők fülig érő éhes vigyorral vizslatták a közönséget, hogy vajon hányan keresgélik az állukat a szék alatt meglepetésükben. Csak közben azt felejtették el, hogy nem illik a racionalitást feláldozni egy csavar érdekében. forrás: comicbook.com

Mindezt megfejelik az olyan teljesen felesleges mellékszálakkal, mint amilyen sajnos szegény Jokeré – Jared Leto zöld haja nagyjából annyit szerepel a vásznon, mint amennyit az előzetesben. Így sajnos az sem igazán derül ki, milyen Joker lenne, ha nem csak kötelező menőségfaktorként lenne beleszuszakolva a filmbe. Nehezítő körülményként ott van sajnos az az elvonatkoztathatatlan tény, hogy a magyar szinkron miatt a karakter nagyjából egy részeg imitátor szintjére süllyed le (ám itt valljuk csak be, Heath Ledger Jokere is sokkal rosszabbul csenget Stohl András hangján).

Mindezt rettenetesen didaktikusan rágják a szánkba: ezek a rosszfiúk a szívük mélyén igazi hősök, csak éppen eddig rosszul pozicionálták őket. Deadshot csak a lányával akar matekházit írni, Harley Quinn sütné minden reggel a baconos tojást Jokernek, Bumeráng Kapitány(?!) csak szimplán csajozgatna, Diablo inkább bűnhődne, Killer Crok pedig csendben krokodilkodna a csatornában. Néhány felvillantott flashback, két órányi játékidő és béna forgatókönyvírók segítségével viszont nehezen megvalósítható az, hogy ne egy elcseszett tanmesét, hanem a jó koncepció eltalált kidolgozását lássuk.

Szintén a hanyagság számlájára írható, hogy mivel tele van a film főgonoszokkal, minek írni egy valamirevaló igazi ellenfelet? Az Osztagnak semmiféle komolyan vehető ellenfele nincs, a varázslónő ugyanis a film nagy részében az épületben játszik egyszemélyes riszaviadalt, miközben gyártja a nagyon gyilkos gépét. Ehhez képest, még Waller is nagyobb fenyegetés, ő ugyanis sokkal félelmetesebben lóbálja azt a telefont, amin keresztül egy csip segítségével bármikor antihőseink arcába robbanthatja saját fejüket.

Ketten vannak, akik némiképp kihúzzák a filmet ebből a bődületes katyvaszból: Will Smith Deadshotja talán az egyetlen többdimenziós karakter az osztagból, ráadásul az ő szájából hangzanak el a legkevésbé kínos poénok. A másik Margot Robbie, a totál zakkant Harley Quinn szerepében nem lehet nem imádni. Nagy kár, hogy nagyjából az összes vicces jelenetét láthattuk már a különböző előzetesekben és beharangozókban. Ők ketten – ha ugyan rogyadozva is annak súlya alatt – viszik a hátukon a filmet, itt-ott becsatlakozik hozzájuk Joel Kinnaman az osztályfőnök Rick Flag szerepében. A többiekre egyrészt idő sincsen, másrészt energiát sem feccöltek beléjük: az osztag egyik tagja annyira nem volt fontos, hogy a többiekkel ellentétben még négyféle betűtípussal és hatféle színnel írt kis összefoglaló feliratokat sem kap – meglepő módon meg is hal nagy sietősen.

Hiába sokkal rosszabb nála a Batman v Superman, a Suicide Squad esetében sokkal fájóbb egy ekkora kihagyott ziccer.  Aki semmit nem vár el tőle, csupán egy agyatlan szuperhősfilmet szeretne nézni, annak még akár szórakoztatóan le is csúszhat ez a két óra. Azoknak viszont, akik várták nagy csalódás a végeredmény, amiben hiába dübörög három percenként a Queen vagy a The White Stripes, hiába vannak jó színészek, alapvetően jó karakterek és jó alapötlet, David Ayer egy bugyuta és logikátlan limonádét csinált belőle.

Ami pedig a végefőcímet illeti, megéri végignézni, hiszen nyilván oda is rejtettek egy “nagyon” meglepő, ám az utóbbi két DC-film tükrében egyenesen rémisztő cliffhangert. Mintha ilyet már láttunk volna máshol, nem?