Puzsér Róbert mindig erőteljes, karcos, többnyire kritikus hangvételű megnyilatkozásairól ismert. Titulusa szerint ő idehaza a független értelmiségi, aki amúgy valaha régészkedett is. Mesél édesanyjával való bonyolult kapcsolatáról, és arról, hogy miként élte meg a rendszerváltozást. Megtudjuk, hogy középiskolai tanárként egyik osztályában egyszer konzervdobozzal dobták meg. Szót ejtünk még az életfilozófiájáról, hogy miként passzol össze lakásának falain a Krisztus-portré, a buddhista szimbólumokkal és a Star Wars hőseivel. Elmondja, hogy szeretne családot, és lassan készen áll a gyerekvállalásra is. Sok országban járt már, mégsem akar külföldön élni. Kiderül, miért egy darab rothadó hús a hazai politika, miként okozta Gyurcsány Ferenc Habony Árpádot, de értekezünk a krisztusi erkölcsről, és megfejtjük az amerikai álmot is.

Meséljen egy kicsit a gyerekkoráról, a szüleiről, arról, hol nőtt fel!

Semmi különös: Budapesten nőttem fel, a szüleim elváltak hatéves koromban. Őszintén szólva nem érzem úgy, hogy az én sztorim olyan nagyon érdekes volna. Az összes semmirekellő celeb azt képzeli, hogy az ő élete aztán igazán különleges, holott az igazság az, hogy egyáltalán nem. Ez a tévedés a legelterjedtebb szereptévesztések alapja a hazai nyilvánosságban. Nem szívesen sétálnék be ebbe az utcába.

Engem mégis érdekelne a saját kis sztorija, legyen az akármilyen, szóval folytatnám: a Propaganda című műsor egyik három évvel ezelőtti adásában Till Attilának elmondta, hogy édesanyja felé egyszerre érez megfelelési és meg nem felelési kényszert. A gondolatmenetet akkor nem tudta befejezni. Megtenné ezt most?

Anyám mindig is oly mértékben kontrollált engem, hogy a függetlenségemet csak deviáns aktusokban voltam képes megélni. Minden körülmények közt meg kellett felelnem azoknak a súlyos elvárásoknak, amelyeket a vállamra rakott, ugyanakkor semmilyen körülmények közt sem volt szabad megfelelnem, különben anyám roppant egója és akarata magába olvaszt. Ugyanakkor meg nem felelnem sem lehetett, mert teljesítenem kellett azt az életfeladatot, amit ő indirekt módon, pusztán azzal a narratívával, amelybe behelyezett, kijelölt számomra. Tehát muszáj és tilos volt megfelelnem, ugyanakkor muszáj és tilos volt meg nem felelnem. Ez azt jelenti, hogy teljesítenem kellett az anyám által rám szabott életfeladatot, de úgy, hogy annak minden aktusa anyám elvárásával ellentétes legyen. Úgy kellett beteljesítenem a szándékát, hogy mindvégig az legyen az élménye, hogy épp ellenfeszülök az akaratának. Minden lépésemmel ellen kellett állnom, s ezekkel a lépésekkel „A” pontból „B” pontba eljutni, és így mégis teljesíteni az elvárt küldetést. Ez egy nagyon nehéz stratégia, amit szinte lehetetlen végrehajtani.

De mire kell itt konkrétan gondolni? Mondjuk, hogy legyen kitűnő az iskolában?

Például. Ennek megfelelően soha nem voltam kitűnő, épp ellenkezőleg. Egyáltalán nem tanultam jól.

Pedig az volt az elvárás.

Természetesen. Ma, a tanulságokat értékelve úgy gondolom, hogy több lettem, mint egy jól tanuló gimnazista: annak ellenére, hogy nem teljesítettem azt az anyám által támasztott elvárást, hogy eminens legyek, többre vittem annál. Pedig jeles érdemjegyeim szinte sosem voltak. Egy magasabb értelmezési síkon teljesítettem be anyám elvárásait, mint azt ő valaha is el tudta képzelni.

Elég bonyolult az édesanyjával való kapcsolata, legalábbis fárasztó játszmának tűnik. Az előadásaira is elmegy?

A Dumaszínházban már kétszer is megnézett.

Vegyünk egy másik témát: ha jól számolom, tinédzser volt a rendszerváltás idején. Hogy élte meg azt az időszakot, bekapcsolódott valamilyen politikai mozgalomba?

Kint voltam az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen, a ’89-es romániai forradalom idején meg kimentem a román követség elé, amikor Ceaușescu fényképeit stócokban szórták ki az utcára, az elég emlékezetes volt. Ugyanakkor nem léptem be egyetlen pártba sem, annak ellenére, hogy kifejezetten érdekelt a politika. Nagy élmény volt, hogy épp amikor megnyílt a szemem az észlelésre és a megértésre, az ország megnyílt a világra. Úgy is mondhatnám, hogy az eszmélési korlátaim a vasfüggönnyel együtt omlottak le. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy az én nemzedékem az utolsó, amelyik még valós kritikai attitűddel képes a Magyarországon zajló folyamatokhoz hozzáállni.

Az én generációm számára az elmúlt huszonhat év rendszere soha nem volt magától értetődő, hiszen volt idő, amikor még nem létezett. Azt érzem, hogy az utánam következő nemzedékeknek már nincs viszonyítási alapjuk, és ennek megfelelően hijján vannak a lázadási potenciálnak.

Képesek ennek vagy annak a kormánynak ellenállni, hiszen arra a világra jól emlékeznek, amikor még nem ez vagy az vezette az országot, ugyanakkor képtelenek ellenállni magának a rendszernek, hisz az mindig is volt, tehát bizonyára mindig is lesz majd. Olyan lenne számukra a rendszer ellen lázadni, mint felkelni az ellen, hogy a Nap keleten kel és nyugaton nyugszik. Mi értelme volna? Hiszen mindig is így volt – nyilván ez a világ rendje. És hiába hallják az idősebbektől, hogy dehogyis, ha hiányzik a személyes élmény.

Elfogadom, de próbáljon megérteni: huszonkét éves vagyok, ezerszer meghallgattam már az értelmiségi vitákat az elhibázott rendszerváltásról, arról, hogy ki mit lopott el, és így tovább. Egy idő után ez már unalmas, elvész benne az ember, és főleg semmit nem segít az én nemzedékemen. Az, hogy mi történt az elmúlt negyedszázadban, sokkal kevésbé érdekel, mint hogy mi várható a következőben. Azt szeretném, ha elmondaná, hogy itt és most mit kellene tennie a politikának vagy az állampolgároknak, hogy a további huszonöt év jobb legyen.

Semmi nem fog változni. Senki nem lehet képes a saját hajánál fogva kiemelni magát a gödörből. Egy átfogó változásnak nincsenek meg sem a politikai, sem a kulturális, sem pedig a társadalmi feltételei. Valamire támaszkodni kell. Minden nemzedék az előző vállán áll, a minket megelőző nemzedék vállán viszont nem lehet megállni, mert nem tud kiegyenesedni, hisz gerince sincs.

Erről még mindenképpen beszéljünk, mert nem lehet ez ilyen egyszerű, de most vissza az életéhez: magyar-történelem szakos középiskolai tanárként végzett. Tanított valaha iskolában? Ha igen, mik a tapasztalatai?

Egy évig tanítottam egy műszaki szakközépben. Hát, ott nem volt irigylésre méltó történelmet tanítani.

Világos. De miért épp ott tanított történelmet?

Oda vettek fel.

Tapasztalatok?

Volt hat osztályom, abból öttel normálisan tudtam dolgozni, megfelelő ütemben haladtunk a tananyaggal. Volt viszont egy osztály, amelyikkel nem tudtam semmit se kezdeni. És nem csak én, húsz éve ott tanító kollégák jöttek ki tőlük sírva. Borzalmasak voltak. Akkoriban három faktor alapján soroltam be az osztályokat: hozott képességek, szorgalom és jellembeli tulajdonságok. Ennek megfelelően voltak olyan osztályok, amelyek „plusz-plusz-mínuszt” kaptak, és voltak olyanok, amelyek „mínusz-plusz-mínuszt”.

Gondolom, ez egy három mínuszos osztály volt.

Így van. A „C” osztály egy beleszarós és érdektelen, emellett végtelenül rossz képességű, ugyanakkor förtelmesen jellemtelen banda volt. A teljes igazság persze az, hogy volt egy még rosszabb képességű osztály, a „D”, de ők már olyan együgyűek voltak, mint a Micimackó. Tisztában is voltak ezzel – nem lehetett rájuk haragudni. Nagyon le kellett butítanom a tananyagot, hogy bármit is át tudjak nekik adni, de legalább együttműködőek és szerethetőek voltak. A „C” osztály viszont minden szempontból aljadék figurákból állt.

Ez erős.

Semmit nem lehetett velük kezdeni, ha mégis megpróbáltam, megdobáltak konzervdobozzal meg rohadt almával.

Ennek hatására csömörlött meg, és mondta azt, hogy ennyi elég volt a tanításból?

Nem én mondtam ezt, hanem az igazgató, aki nem hosszabbította meg a szerződésemet.

kép forrása - Puzsér Róbert

forrás: Puzsér Róbert

Elment a kedve a tanítástól?

Tanítottam volna, de nem találtam állást.

Nem is ment vissza soha a közoktatásba?

Nem. Egy idő után aztán elkezdtem rádiózni, ami hasonló a tanításhoz, csak nagyobb nyilvánosság előtt zajlik.

Mit csinált a köztes időben, miután végzett tanárként? Nagyjából harminc éves kora óta szerepel a hazai médiában.

Régészkedtem többek közt.

Régészkedett?

Aha.

Milyen minőségben?

Egy ásatáson dolgoztam, mint régész-technikus. Végzettségem szerint történész vagyok, úgyhogy nyilván nem én vezettem az ásatást, de mondjuk én rajzoltam meg fotóztam le a gödröt, vagy zacskóztam a leleteket.

Hol?

Törökbálinton. Most már van ott egy diszkontáruház. Amikor ezekre az áruházakra megadják az építési engedélyt, a régészek kapnak egy fél évet arra, hogy feltárják a területet. Az ásatásokat ilyenkor a telket beépítő cég finanszírozza.

Különben gondolom az életben nem jutna rá pénz.

Régészetre? Persze, hogy nem. Törökbálinton egy neolit kori települést tártunk fel.

Jöjjön most egy kis filozófia: hol helyezné el magát egy olyan skálán, melynek egyik végén a pragmatizmus, túlvégén pedig az idealizmus áll? Változott-e a helyzete a skálán az elmúlt egy-másfél évtizedben?

Ezen a skálán könnyen ki tudom jelölni a magam helyét, hiszen kifejezetten idealista vagyok. Úgy gondolom, ez az évek alatt mit sem változott.

Szintén Till Attila műsorában láthattuk, milyen sokféle festmény található a lakásában. Ezeken az írott történelem legnagyobb vallási eszmerendszerei elevenednek meg, de a falakon helyt kap a Csillagok háborújának két emblematikus karaktere is.

A Star Wars kifejezetten hordoz valami mély spirituális tartalmat, ettől népszerű. Azért olyan magával ragadó, mert megjelenik benne az erő két oldala: Yoda, a „science fiction Gandhi”, és Darth Vader, a „science fiction Hitler”. És ugyanúgy jelen van benne az ellenállhatatlan lovagmítosz, mint a kozmosz rejtélyes, természetfeletti értelme és lényege.

Jézus-portré, buddhista jelképek és Yoda. Mindez egy avatatlan szem számára enyhén szólva is eklektikusnak tűnhet. Az Ön univerzumában ez összeáll egy kerek egésszé?

Természetesen, hiszen nem vagyok fundamentalista: nem az írás betűit követem, hanem a szellemét, transzcendens értelmét keresem.

Adja magát a kérdés: miben hisz? Mi a filozófiája?

Nagyon nehéz megmondani ezt ilyen röviden. Ha most elkezdenék beszélni, akkor holnap reggel hétkor valami olyasmivel fejezném be, hogy „na, hát valami ilyesmi”. Lehetetlen ezt pár mondatban elmondani. Túl bonyolult.

Azért mondjon egyet!

„Nem tudom, mi dolgom a világban, de amíg kiderül, próbálok segíteni másoknak is átvergődni rajta.” De ez még mindig semmi. Ha egy konkrét tárgyban mondanám el a véleményemet, például az eutanáziáról, az abortuszról, a halálbüntetésről vagy a fegyverviselésről, abban sokkal inkább benne volna mindaz, amit a világról gondolok, mintha erre a kérdésre kéne valami frappáns választ adnom pár mondatban. Összességében azt gondolom a világról, hogy sokkal bonyolultabb annál, mint hogy három mondatban képes legyek összefoglalni, mit gondolok róla.

Egyszer úgy fogalmazott, hogy a tudás megszerzése nem lehet cél, csupán eszköz a nagyobb jó elősegítéséhez. Úgy véli, ez az attitűd átültethető bármilyen huszonegyedik századi politikai vagy hatalmi struktúrába? Egyáltalán létezett ilyen rendszer valaha is?

Nem, és nem is lehet feladat ezt egy az egyben átültetni a politikai cselekvésbe. Az a cél, hogy ez egy erkölcsi referencia legyen, amit a politika majd nem lesz képes vagy hajlandó teljesíteni. Mert a politikának az a dolga, hogy ne tudjon felnőni a magas etikai normákhoz, viszont az legyen vele szemben az elvárás.

Hogy törekedjen rá?

Ha törekszik, ha nem, az legyen vele szemben a referencia, aminek majd nem felel meg. Az etikával kapcsolatban nem az a lényeg, hogy azt a politika vegye át és érvényesítse, mert sosem tette, és sosem fogja, hanem az a feladat, hogy a politika fölött álljon, és a politika megítélésének forrása legyen. Ha pedig a politika nem abból vezeti le magát, akkor ezzel haladéktalanul szembesíteni kell, és számon kérni rajta.

Ki kell kényszeríteni?

Igen. Meg kell próbálni kikényszeríteni, ami majd nem fog sikerülni, de a kudarc ellenére abból mégis érvényesül majd valami. És azzal előrelépünk egyet. Krisztus sosem lesz miniszter, egy miniszter pedig sosem fogja a krisztusi morált érvényesíteni, mert a miniszter egy korrupt hivatalnok, Krisztus pedig istenember. Ez a kettő nagyon nincs egy szinten. Ugyanakkor a miniszterrel kapcsolatban is Krisztus kell, hogy legyen az elvárás. És annak ő majd nem felel meg. Csakhogy a „nem nagyon megfelelő” és a „nagyon nem megfelelő” miniszter között jelentős a különbség.

kép forrása: Puzsér Róbert

forrás: Puzsér Róbert

Visszakanyarodnék egy korábbi kérdésre: minek örülne, ha merre lépne el a magyar politika a következő tíz-húsz-harminc évben?

Ami Magyarországon zajlik, azt egy folyamatos romlásnak, idegen szóval élve korrupciónak látom, ami egy zárt rendszeren belül zajlik, és nincs olyan külső erő, amely ebből a magyar társadalmat, közgondolkodást vagy politikai életet kimozdíthatná. Mondok egy példát: egy darab húst berakok egy nejlonzacskóba, amit aztán a ruhásszekrénybe teszek, és elfelejtkezem róla. Egy hónap múlva benyúlok a szekrénybe, és kiveszem a rothadó húst. Most jön az iménti kérdés: ha visszarakom a zacskót a szekrénybe, vajon mit tehetek azért, hogy valahogy visszaforduljon a folyamat, és az a hús újra ehető legyen? Nem lehet tenni semmit.

Egy zárt rendszeren belül zajlik a rothadás, és annak minden összetevője a zacskón belül van. A probléma az, hogy a hús nem tudja önmagát a zacskón belül megváltani a rothadásból. Ahhoz egy külső erőre volna szükség, és még annak is pokoli nehéz dolga lenne, csakhogy semmiféle külső erő nincs a láthatáron.

Magyarországon minden mindenből következik: Gyurcsány Ferenc Habony Árpádot okoz. Nincs lehetőség arra, hogy ez a folyamat visszaforduljon, mert minden ismert összetevő a romlás szolgálatában áll.

Azért arra csak van esély, hogy a rothadás legalább megálljon.

De hogyan? Ahhoz kéne egy külső erő, ami megállítja. Kéne egy doki, aki kiveszi a zacskóból a húst, és mondjuk beleinjekcióz valamit, ami talán majd segít. Csakhogy se ilyen vegyi anyag, se ilyen orvos nincs. Egyébként Soros György valami ilyesféle doki akar lenni: egy orvos, aki majd kívülről segít. Csakhogy Soros Györgytől nem lesz ehető semmiféle hús, mert ő nem Krisztus, de még csak nem is doki. Nem oldja meg a problémát, mivel ő maga is a probléma része. A probléma pedig egyrészt a mindent átható korrupció, másrészt a balliberális és a népnemzeti szekértábor extrém mértékű polgárháborús szembenállása – ennek ma Orbán és Gyurcsány a legfőbb szimbólumai. Ennek megfelelően én úgy gondolom, hogy ha a polgári Magyarországnak létezik negatív definíciója, mely szerint mi nem polgári, akkor azt lehet mondani, hogy polgári az, ami nem Orbán és nem Gyurcsány. Számomra ma ez a civil minimum.

Ez esetben nincsenek túl sokan a polgári Magyarország tagjai.

Nincsenek, hiszen mindenki Gyurcsánnyal akarja kezelni Orbánt. Ha valaki megérti, hogy ilyen módon soha nem lesz változás, hiszen ők ugyanannak az érmének a két oldala, az belátja, hogy fejjel az írás, vagy írással a fej nem kezelhető.

Az érmét kéne kidobni.

Beolvasztani, és újat veretni.

Húsról, orvosról és érméről beszéltünk már. Most ejtsünk szót arról, hogy Ön jó ideje látható már a közéleti és politikai térképen. De mi a helyzet a magánéletével? Vágyik családra, gyerekre?

Igen. Dolgozom az ügyön. Először azonban magamat kell megdolgoznom, nem a világot. Nem áll szándékomban akkora idiótának lenni, hogy valaha is elhagyja a számat a mondás: „nem volt szerencsém a szerelemben”.

Pedig milyen könnyű lenne erre fogni.

Ez a szinglik kedvenc elhárító szándékú projekciója. Én ma már nagyon világosan látom, hogy milyen felnőtté válási zavarok jellemeznek: sosem tudtam elköteleződni, nem voltam való sem férjnek, sem apának, ezért nem lett a mai napig gyerekem.

Mi hiányzott Önből?

A válaszok az anyámmal való nagyon konfliktusos kapcsolatomban meg a komplett pszichoanalízisemben rejlenek. A lényeg, hogy nekem kell változnom. Mindenki arról győzködi magát és a környezetét, hogy az igazit keresi, aztán amikor ezek az emberek megvonják a párkapcsolati kudarcaik mérlegét, arra a következtetésre jutnak, hogy sem ez, sem az, sem amaz nem volt az igazi. Senki sem teszi fel a kérdést, hogy ő vajon az igazi volt-e?

Sok igazi volt az életében?

Volt legalább négy-öt olyan barátnőm, aki az volt, és főleg az lehetett volna. Csakhogy amíg én nem válok az igazivá, addig a családalapítás sem fog működni.

Szokták mondani, hogy a beismerés az első lépés… Hol járt eddig Magyarország határain túl? A nagy vallási központokban megfordult már?

Indiában és Tibetben nem, de Jeruzsálemben már jártam. Voltam továbbá Thaiföldön, Marokkóban, Egyiptomban, Szíriában és Libanonban. Legutóbb béreltem egy autót Bostonban, és három hónap alatt beutaztam az Egyesült Államokat.

Információszerzés volt a cél, vagy inkább az elvonulás?

Belső utazásnak szántam. Ahhoz, hogy előre tudjak lépni az életemben, ki kellett szakadnom az itthoni kontextusból. Mindenesetre jelentős tapasztalat volt: azt hiszem, megtaláltam Amerika – és úgy általában a globális világ – lelkét.

Mire jutott?

Las Vegasban ért a felismerés. Vajon miért Las Vegas minden amerikai Paradicsoma? Arra jöttem rá, hogy az Egyesült Államok valódi fővárosa nem Washington, az csak a kormányzati központ. Az igazi főváros, a vegytiszta Amerika maga Las Vegas: az amerikai álom kvintesszenciája. Mert ez az álom valójában egy kaszinóban zajlik. Amerika a világ kaszinója, egy óceántól óceánig érő rulettasztal. A világ azért megy Amerikába, amiért Amerika Las Vegasba: szerencsét próbálni. Amerika egy kaszinó, ahol egyet mindenki forgathat a rulettkeréken. Ennek megfelelően azt, aki turistaként Amerikába megy, ott lejár a vízuma, de ő mégis kint marad, nem toloncolják haza. Nem üldözik, nem keresik, nem utasítják ki. Dolgozhat, persze feketén, és bár nem adózik, így is termeli a GDP-t az Egyesült Államoknak. Amint azonban egyetlen stiklit is elkövet, egyetlen bolti tolvajlást vagy bármi egyebet, azonnal kitoloncolják, és soha többé nem engedik vissza az országba. Ha átlép a határon, mondjuk hazamegy az ünnepekre, soha többé nem engedik vissza. Amerika nem arról szól, hogy jössz-mész és dolgozgatsz, ha éppen akarsz.

Ha kimész Amerikába, az azt jelenti, hogy van egy forgatásod a rulettkeréken: egyszer megjátszhatod az amerikai álmot. Akár nyerhetsz is. De ha csak egyszer is hazamész, annyi volt, mert Amerikában nem állhatsz fel az asztaltól játék közben.

Az Egyesült Államoknak van durván 320 millió állampolgára, ugyanakkor van további 60-80 millió ember Amerikában, akinek se állampolgársága, se zöldkártyája, se tartózkodási engedélye nincs, mégsem üldözi el őket az állam, hiszen ők is az amerikai álom részesei. Ha egyiküktől ellopják mondjuk a táskáját, és ő bemegy a rendőrségre feljelentést tenni, a rendőr nem kérdezi meg tőle, hogy „Oké, eltűnt a táska, de maga egyébként hogy kerül ide? Milyen alapon van az országban?” Nem fog kérni se zöldkártyát, se tartózkodási engedélyt, csak a táskáról kérdez, mert te abban a táskalopási ügyben vagy ott, ő pedig amiatt jár el. Lehet, hogy nem vagy állampolgár, de akkor és ott egy olyan személy vagy, akinek az Egyesült Államokban ellopták a táskáját. Még egy érzékletes példa: bemész Las Vegasban egy plázába, ott besétálsz a Coco Chanel üzletbe, előveszel a zsebedből egy doboz cigarettát, kiveszel a dobozból egy szálat, azt beteszed a szádba, és már jön is feléd az egyik eladó öngyújtóval és hamutartóval. Mindez az Egyesült Államokban történik, ahonnan az a globális dohányzásellenes kampány kiindult, ami a világnak a leszokást diktálja.

Hogyan lehetséges ez?

Úgy, hogy Las Vegas nem Kaliforniában, hanem Nevadában van – az állam kormányzóját a vegasi hotelek tulajdonosai választják ki.

Ki van ez találva.

Amerika ugyan mitől Amerika, ha nem attól, hogy a pénzemért még a plázában is rágyújthatok? Itt császár lehetek: ha elég pénzem van, még az amerikai normákat is felfüggesztik a kedvemért.

Van az úgynevezett erkölcs, van egy normarendszer, amely szerint élünk: állampolgárság, törvényesség, hadüzenet a nikotinnak és a többi. A profit meg a GDP oltárán azonban bármi feláldozható. Las Vegas úgy épült fel, hogy mindenki számára a Napnál világosabb volt, hogy a szervezett bűnözés pénzmosodája.

Ugyan hogy nő ki egy sivatagból az Eiffel-torony, a Kheopsz-piramis meg Velence? Van néhány hegynyi bűnözésből származó pénz, amihez számlákat kell gyártani. Nos, Las Vegasban végtelen mennyiségű pénz mosható tisztára percnyi szünet nélkül. Jellemző továbbá, hogy Vegasban minden rulettkeréken két nulla van. A nulla ugye az az állás, amikor a ház nyer. A ház arra tartja a nullát, hogy biztosan nyerő legyen. Egyébként, ha egyáltalán nem lenne nulla a keréken, a ház akkor is nyerne, mert a kaszinó tényleges haszna nem az ilyen filléres ügyeskedésekből származik, hanem abból, hogy egy szenvedélyes játékos akkor megy haza, ha már mindent elvesztett. Nyerni ugyanis végtelenül lehet, veszteni azonban nem, bizonyos pontnál kidobnak a biztonságiak, mert nincs több pénzed. Bármeddig nyersz, tovább játszhatsz, és persze játszol is, hisz Amerika szellemének alfája és ómegája, hogy sosem elég. A vendég rendszerint addig játszik, míg mindent elveszít. Így szinte mindig a ház nyer.

Szóval Las Vegasban tényleg megduplázzák a nullát?

Annak ellenére megduplázzák, hogy a világ összes kaszinójában egy nulla van a rulettkeréken, és így is mindegyik asztal vastagon plusszos. Las Vegasban azonban kettő van, és ha nem tetszik, el lehet menni a picsába! Felépítettük neked a sivatagba a Diadalívet, Caesar palotáját meg New York City-t a Szabadság-szoborral, úgyhogy itt két nulla van. Ha nem tetszik, mehetsz Andy Vajnához kaszinózni. Las Vegas a legigazibb amerikai időtöltés helyszíne. Hogy miért az? Mert az amerikaiak mindig ugyanezt a játékot űzik: a tőzsdén, és úgy általában a kapitalizmusban korlátozott információk alapján kell döntéseket hozni, amelyek nyomán lehet nyerni, vagy veszíteni. A kaszinó nem egyéb, mint ugyanez lemodellezve egy kisebb rendszerben. Az amerikaiak számára azért a szerencsejáték a szórakozás legmagasabb foka, mert a kapitalizmus az egyetlen szenvedélyük: a mindennapjaik ennek a jegyében telnek. Ebből aztán a szabadidejükben sem tudnak kilépni, hanem a nagy hétköznapi tőzsdézést egy kellemes kis hétvégi tőzsdézéssel pihenik ki. Nekik folyamatosan kapitalizmust kell játszaniuk, legtöbbször dollárral, néha zsetonnal, ugyanis erre vannak igazán szenvedélyesen rákattanva. Ez Amerika szelleme.

Most, hogy megfejtettük az amerikai álmot, térjünk vissza az előbb említett kiszakadásra! Gondolkodott már azon, hogy elmegy inkább külföldre élni? Egyáltalán, történhet-e olyasmi, ami miatt úgy érezné, hogy nincs maradása?

Persze, hogy történhet, de ez momentán nem realitás.

De elmenne?

Nem szeretnék. Én magyarul vagyok én. Az anyanyelvemet meg azt a „selfet”, aki magyarul én vagyok, sejtelmem sincs, hogy el tudnám-e vinni magammal Angliába vagy Amerikába. Persze meg lehet tanulni egy másik nyelvet, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy olyan szintre valaha is el tudnék jutni, ahogy magyarul beszélek.

forrás: Puzsér Róbert

forrás: Puzsér Róbert

Oké, értem a nyelvi nehézséget meg a „Puzsér brand”-et. De még miért nem?

Azért sem, mert úgy gondolom, hogy aki ma elmenekül az országból – legyen akár Bartus László, akár Orosz József – az a saját démonai elől menekül. Csakhogy a fejükben élő démonok elől a fizikai térben nem tudnak elmenekülni. Ez persze nyilván nem vonatkozik a huszadik századra, amikor valódi üldöztetés zajlott, az elől valóban menekülni kellett – remélem, mindenki számára világos, hogy ma nem ez a helyzet.

Csakhogy itt nem csak démonokról van szó. Ha Magyarországon egy orvos elhatározza, hogy kimegy külföldre, azt a hétszeres fizetésért teszi, nem másért.

Az én helyzetem azonban különbözik az övétől, én annyira kötődöm a nyelvhez, hogy pont ezért kell maradnom. Ide köt a megélhetésem és a hivatásom. Bármit teszek, azt a nyelvvel teszem, abban vagyok otthon. A nyelv által működöm, és realizálom magam nap mint nap. Nagy bajban volnék, ha ettől meg lennék fosztva.

Itthon viszont lubickolhat a nyelvben, és az azzal kapcsolatos tevékenységekben: rendszeresen tart előadásokat, hívják vitaműsorokba, több helyen publikál. Mire marad ideje ezek mellett, illetve mire szeretne több időt fordítani?

Mivel a munkám a szenvedélyem, nem vágyom arra, hogy kevesebbet dolgozzak. Azt teszem, amit szeretek. A megélhetésem a hobbim, úgyhogy a szabadidőmben újabb és újabb munkákon töröm a fejem. Ha ki akarok kapcsolódni, dolgozom egy kicsit.

Zárásként: hol és hogyan képzeli el magát mondjuk öt év múlva? Mit az, amit mindenképp el akar még érni?

Hat-hét olyan projektem is van, amit a következő öt évben be akarok fejezni. Kulturális műsorfolyamot készülök beindítani a televízióban, továbbá napi rádióműsort, ezek mellett három könyvem van készülőben. De hogy hol akarok tartani öt év múlva? Körülbelül ugyanitt. Nem hiszem, hogy „puzsérabb”, ismertebb vagy gazdagabb kéne, hogy legyek. Ugyanakkor van a fejemben egy csomó olyan idea, amiket talán át tudok ütni. A puzsérság magasabb célok eszköze, nem maga a cél. Nem az eutanázia vagy a reklám elleni harc van a Puzsérért, hanem a Puzsér van az eutanáziáért és a reklám ellen – ezt a fontossági sorrendet soha nem szabad elfelejteni.