Életre szóló. Felejthetetlen. Hiába estünk ki, akkor is ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni azt futballcsodát, amely alatt a jelenlegi magyar válogatott örökre bebetonozta magát a futballtörténelembe.

Ugyan Magyarország Eb-szereplése közel két hétre nyúlt, ezek közül az utolsó, Toulouse-ban rendezett, belgák elleni meccsre sikerült eljutnom. Azt nem írom, hogy sajnos csak erre, mert így is kimondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, hogy fanatikus focidrukkerként egy ilyen élmény megadatott nekem, még ha csak egy mérkőzés is a négy közül.

Az elején minden olyan hirtelen történt, az első meccsünk után szinte már biztosra vált, hogy tovább jut nemzeti tizenegyünk a kontinenskupán. Az izlandiak elleni találkozó lefújásával pedig már biztosan tervezgethettük, hogyha továbbjutunk, akkor nincs mese, kocsiba kell pattanni és zötyögni a franciák felé. Bár ekkor még nem tudhattuk biztosra, hogy melyik nap és melyik városban játszunk. Azért nem volt mindegy, már csak a távolság szempontjából sem, de mégis sikerült kifogni a legmesszebbi helyszínt, Toulouse-t, ami röpke 1762.8 kilométerre található indulási pontunkról, Székesfehérvártól.

Fotó: Facebook

Végül nem volt ezzel sem semmi probléma, főleg, hogy autónk roskadozott sörben, néhány röviditalban, illetve 5 főre bőven elég étellel. Legalábbis egy darabig. Szombaton késő délután indult a menet, vidáman, kipihenten, folyékony kenyér okozta mámoros dalolászásban. Így indult útnak három székesfehérvári, egy váci és egy ferencvárosi szurkoló. A szlovén-olasz határig úgy tűnt, mintha az a 6-7 óra el se telt volna. Ez fontos pont volt, ugyanis ismerősök figyelmeztettek, akik már megjárták az előző meccseket, hogy ha lehet, Olaszországban semmiképp se tankoljunk, mert horroráron adják az üzemanyagot.

Hamarosan kezdett eljönni az a bizonyos holtpont is, az olaszoknál megtett 600-700 kilométer sem volt egy leányálom, de női sofőrünk hősiesen bírta, az egész túrából ő gyűrt le 2800-at! Kisebb bökkenők is voltak, mint útvonal tévesztés, meg türelmetlenség, kialvatlanság, de ezek mind hozzátartoznak egy ilyen hosszú utazáshoz, pláne autóban. Vasárnap délelőttre, Toulouse környékére érve már azért fellélegeztünk. A rendőri készültség elég nagy volt, jó pár autónyi készenléti fogadott minket, hogy alaposan átkutassák az autókat, ami az elmúlt hónapok történéseit nézve egyáltalán nem meglepő. Végül nagy nehezen sikerült megtalálni a szállást is, ami Toulouse-ban mind közül a legjobb volt, ugyanis kiderült, hogy a magyar válogatott keretét mellettünk szállásolták el. Ha még eddig nem ért fülig a szánk a boldogságtól, itt már végképp Joker-arcba vágtunk át, amikor Bödéék a pár méteres körzetünkben sétálgattak.

Fotó: Facebook / Juhász László

Egy aprócska dolog azért még mindig borzolta a kedélyünket, ugyanis nem volt jegyünk az esti mérkőzésre. Útközben sikerült debreceni szurkolókkal bizniszelni kettő jegyet, de még mindig hiányzott három. Rövid pihenő után megindultunk a belváros felé, hogy megkeressük a magyar szurkolók gyülekezőhelyét, illetve, hogy további jegyekre vadásszunk. Szerencsére ez a probléma is hamar megoldódott, egy székesfehérvári barátunk kisegített minket és szerzett három belépőt. Innentől kezdve már semmi okunk nem volt a panaszra. A találkapont viszonylag hamar meglett, több ezer magyar gyülekezett a téren, ahol átlagosan 6-7 euróért dobálták utánunk a söröket. Nem volt egy olcsó mulatság, de ha már idáig eljutottunk, teljesen mindegy volt. 6 óra körül indult a vonulás a stadion felé, mérhetetlen jó kedvben, közösen énekelve. Nem számított, hogy ki van melletted, legyen az újpesti, diósgyőri vagy kispesti. Lényeg az volt, hogy egyek vagyunk, iszonyatosan büszke magyarok, akik még itt a világ végén is meg tudják mutatni, hogy képesek az összefogásra, és arra, hogy kiálljanak a nemzet mellett, ez esetben a nemzeti tizenegy mellett.

Itt kihangsúlyoznám, amire annyira rácsodálkozott a világsajtó, hogy a magyarok után nem igazán maradt szemét az utcákon, dacára annak, hogy több ezren vonultak, Toulouse-ban ez ugyanúgy elmondható volt, mindenki próbált arra figyelni, hogy ne legyen disznóól.

Toulouse-ban a stadion egy Margitszigethez hasonló kis városrészen fekszik, igazán hangulatos. A komplexumhoz érve össze-vissza sétálgattak a belgák és a magyarok egymás között, mindenféle összetűzés vagy randalírozás nélkül, sőt nem egy közös fotó is készült. Hamarosan viszont indulni kellett be a stadionba, ahol az alapos motozás ellenére viszonylag hamar sikerült átjutni a beléptetésen. Mondani sem kell, hogy telt ház volt, de túlerőben inkább a belga szurkolók voltak. Sajnos a negyedik meccsre megfogyatkozott a magyar szurkolók száma, ami teljesen érthető, hiszen egy ilyen hosszú túrát pénzzel és szabadnappal bírni nem éppen könnyű mutatvány. Azért még így is több ezren voltunk, elszántan szurkoltunk még a második kapott gól után is a hangunktól visszhangzott a stadion. Kicsit azért valahol mindenki érezte, hogy az a meccs már nem lesz a miénk, a világmásodik belgák hazaküldenek minket az Eb-ről. Végül így is lett, de ennek ellenére a magyar válogatott teljesítménye hihetetlenül kiemelkedő, egy éve akárki mondja nekem, hogy jövő az Eb-n nézem a meccset, kiröhögöm. De mégis így lett. Ez is bizonyítja, hogy sosem érdemes feladni, megvan itt a tehetség és a csapatjáték, ami ebben a közel két hétben meg is mutatkozott.

Mondják, hogy az út hazafelé mindig rövidebbnek tűnik, de én nem úgy éreztem. Néhányszor megfordult a fejemben, hogy sosem érünk haza, főleg, amikor a gps lemerült valahol Cannes közelében, a világ végén. Kis várakozás után viszont elhárítottuk a problémát és újra be tudtuk lőni a székesfehérvári célállomást, további körülbelül 1300 kilométer távolságban. Hazafelé nagy feltöltődés volt megmártózni a francia riviérán a tengerben, Saint Tropez-nél, ugyan sok idő nem jutott rá, de mégis elmondhatjuk, hogy ilyen élményt is tapasztaltunk. Időközönként muszáj volt megállni aludni is, máshogy nem lehetett bírni, végül nagyjából egy napos zötykölődés után kedden késő délután érkeztünk haza a Királyok Városába.

Két dolgot kiemelnék viszont, ami nagyon bosszantó volt az út során. Egy kezemen meg tudom számolni hány olyan ember volt, aki normálisan vissza tudott szólni angolul arra, amit kérdeztem, ez igaz mind a franciákra és mind az olaszokra. Kicsit felháborítónak találtam, hogyha már én évekig törtem magam Magyarországon, hogy megtanuljam az állítólagos világnyelvet, akkor tőlünk nyugatabbra miért nem lehet legalább egy minimális szinten? Na, mindegy. A másik probléma a pénzváltók totális hiánya volt. Egy idő után elfogyott az ember eurója, szívesen váltott volna be még, csak sajnos esélytelenül. Értem én, hogy a környező országokban euróval fizetnek, nincs rá akkora szükség, mint mondjuk nálunk, de attól még hihetetlen, hogy 1000 kilométer alatt sehol sincs. Persze így sem szenvedtünk hiányt semmiben, az utazás remek volt, egy életre szóló élmény, amely remélhetőleg kettő és négy év múlva újra megismétlődik, mert most hosszú évtizedek után valami feléledt a hamvaiból, a magyar foci újra hungarikummá vált! Büszkék vagyunk rátok fiúk!Fotó: atv.hu