Már nem a tüntetés a mi sportunk, hanem sok-sok év után újra a foci. Ki tudja, mikor volt utoljára ilyen jó magyarnak lenni?

Kezeket a szívekre őszintén – ki gondolta volna, hogy a magyar válogatott, akiket évtizedek óta mindenki temetett olyan fantasztikus menetelésbe kezd, hogy nem csak kijut az európa bajnokságra, hanem előbb hihetetlen hisztimaratonra készteti Cristiano Ronaldot, majd csoportelsőként magabiztosan lövi magát be a nyolcaddöntőbe, ahol egy fantasztikus meccsen hősiesen helyt állva egy sokkal jobb csapat ellen emelt fővel zárja a tornát?

Fotó: Ónodi Gergő

Fotó: Ónodi Gergő

 

Valljuk csak be: nem sokan. A magyar focit óriási divat volt kinevetni, temetni, gúny tárgyává tenni. A válogatott meccseire a keménykötésű szurkolók jártak, vagy a felelős apukák, akik mutatni akartak a gyereknek egy kis fociszerűséget, vagy azok, akik vágytak egy kis balhézásra. Az elmúlt időszakban ezt a divatot felváltotta a magyar zászló az arcon, a Ria-Ria-Hungária, a csapból pedig víz helyett is az Éjjel soha nem érhet véget folyt.

Fotó: Ónodi Gergő

Mikor már valaminek épp lehetne örülni, általában érkezik a másik oldal kellemetlennek szánt kérdésekkel. Hol volt eddig ez a sok szurkoló? A kézilabda és a vízilabda válogatott sikere miatt miért nem táncol mindenki a körúton? És egyáltalán miért kell tizenegy labdát kergető felnőtt férfi miatt a városi közlekedést lebénító random fiesztát csapni a belvárosban?

Mert a foci a plebs sportja. Lehet vitatkozni arról, miért is pont ez a játék az, ami a világon a legtöbb embert vonz, valószínűleg nem lesz rá észszerű magyarázat, miért izgatja fel az embereket jobban huszonkét futballmezes férfi és egy labda harca. Ha évközben nem is követi mindenki a klubcsapatok meccseit, a nemzetközi versenyeken, amilyen az Európa- és a világbajnokság, azért a legtöbb emberből előbújik a focidrukker. Ha nem is feltétlenül a sport szeretete miatt, isteni közösségi program egy kivetitőnél némi sör és jó hangulat társaságában szidni a bírót, a füvet, az időjárást és persze a magyar focit. Természetesen emellett vannak, akik büszkén vállalják, hogy mélységesen leszarják a focit, ám a nagy világversenyek mégis kiemelkedően nagy népszerűségnek örvendenek.

Fotó: Ónodi Gergő

Fotó: Ónodi Gergő

Az én generációm Ronaldókon, Zidaneokon és Del Pierokon nőtt fel. Számításba se jött, hogy egy ilyen versenyen hazaiaknak drukkoljunk, inkább mindenki választott egy szimpatikus csapatot, és egy idegen ország zászlaját kente fel az arcára. Az aranycsapatos anekdoták csupán távolinak tűnő isteni mesék voltak az idősebb generáció szájából, közben az a lelkesedés csillogott a szemükben, amit a fiatalabbak egyszerűen sosem élhetettek át.

Aztán kijutottunk az EB-re. És nem kellett gondolkozni, hogy melyik favorit zászlója menjen az arcra. Megkockáztatom: nagyon valószínű, hogy a meccsnézők nagy része most lebegtetett először magyar zászlót, üvöltötte teli torokból a Ria-Ria-Hungáriát, és eddig a magyar himnusz is csak kínos tanévzárók meg nemzeti ünnepek kötelező kelléke volt a legtöbbeknek.

Fotó: Ónodi Gergő

Fotó: Ónodi Gergő

Magyarországon az elmúlt években a tüntetés volt az új sport, a nemzeti öntudat kollektív ápolása. A tömegeket felháborító döntések voltak azok a katalizátorok, amik kivitték az embereket az utcára, kántálásra és különböző transzparensek vagy zászlók lebetgetésére késztették őket.

Az pedig, hogy az elmúlt évtizedekben sokkal többet üvöltöttük azt, hogy éppen ki honnan takarodjon, mint azt, hogy Hajrá magyarok! végtelenül szomorú dolog.

Igen, elálltuk a Körutat, igen, volt emiatt fennakadás, és pár százzal több sörös doboz volt az utcákon. De aki csak két percet is eltöltött ebben a tömegben, meg mondjuk kettőt az azelőtti Magyarországon, tudja, hogy nem igazán lehet felróni ennek a nemzetnek, hogy végre örül. Azt az átlagos össznépi depressziót, ami egyébként árad a hétköznapokból – amikor nehéz anélkül lemenni egy kakaós csigáért a boltba, hogy egy önjelölt éppen fennhangon szidja az országot/Orbánt/a kondenzcsíkokat vagy Pataky Attillát – felváltotta az eufória.

Amikor jó egy kicsit mégis magyarnak lenni, és ebben az országban élni, na meg egy zászlóval vagy pár hazafias pacsival visszahúzni kicsit nemzeti öntudatunkat a béka segge alól.

A magyar válogatott megtette azt, amire eddig maximum egy felháborító törvényjavaslat volt képes – összerántotta a nemzetet. Mindezt úgy, hogy valóban az összetartozás és a boldog eufória a közös pont, nem a düh és a csalódottság. Életemben összesen nem láttam annyi boldog magyart, mint egy átlagos EB csoportmeccs estéjén a belváros bármelyik nagyobb csomópontjánál.

Fotó: Ónodi Gergő

Fotó: Ónodi Gergő

És ami ennél is nagyobb bravúr, hogy ugyan egy teljesen korrekt meccsen estünk ki, mégis az oly sokszor démonizált magyar szurkolók nem rendőrautókat robbantgattak és embereket vertek, ahogy azt képzelni szokás. Még órákkal a meccs után is stabilan zengett a Szép volt fiúk, a körutat pedig kicsit csalódott, de mindenképp boldog és büszke emberek lepték el. Ez pedig azt jelenti, hogy az egész szurkolói kultúrának van esélye kilépni a rárakódott negatív mocsok árnyékából, és nem kell továbbra is néhány százaléknyi szélsőséges ultra miatt huliganizmusnak titulálni a drukkolást.

Európa pedig szívébe zárta a semmiből előretörő csapatot, Gera gólja lett az eddig legszebb találat az UEFA honlapján, Király Gábor mackójától és aranykezétől zeng az európai sajtó. Kiemelkedő teljesítménnyel a zsebükben és emelt fővel térhetnek haza egy olyan országba, amely összefogva végre együtt tudott örülni valaminek. Egy olyan országba, ahol hamarosan a kint focizó gyerekek nem Messik, Ronaldók vagy Casillasok akarnak lenni, hanem Bödék, Dzsudzsákok és Király Gabik.