De nagyon úgy néz ki, hogy nincs és nem is lesz. Magától semmi nem fog megoldódni. Várhatjuk a csodát, ringathatjuk magunkat színes illúziókba, ábrándozhatunk, hogy a legközelebbi passzátszél idefújja Nyugatról az orvosainkat meg az ápolóinkat, képzelhetjük, hogy Sándor Mária és társai belefáradnak az amúgy vérlázító közönybe és abbahagyják, amit elkezdtek. A válasz azonban az összes szentimentális felvetésre az, hogy: nem, nem és nem.

A hazai egészségügy vészjósoló tüneteit már jó ideje látni. Nem kell rátenni sztetoszkópot, hogy mindenki lássa és hallja a „ritmuszavarait”. Legyünk őszinték: a rendszerváltás hevében egy ország által lelkesen vizionált Kánaán ebben a szektorban sem jött el. Noha fájó belátni, mára ott tartunk, hogy nem csak Kánaánunk nincsen azóta, de lassan egészségügyünk sem. Mert ami van, az nagyon messze áll attól, amit tisztességgel annak nevezhetnénk.

A szimptómák tehát nem ma kezdődtek, régóta beteg a gyógyítási szektor. Az viszont, hogy segítségnyújtás helyett a jelenlegi kormány immáron hatodik éve arcátlanul hagyja magára a haldokló egészségügyet a Magyarország nevű kóteremben, teljességgel megengedhetetlen. Hogy nem tudni, lesz-e nyugdíjam, mire megöregszem, azon még van időm tépelődni, mert időben messzebb van. De hogy milyen a közegészségügy, az sokkal inkább érint mindnyájunkat, akik megbetegszünk.

A mérhetetlen alulfizetettség és az ehhez szervesen kapcsolódó sokféle visszaélés, a hálapénzektől várt megváltás (vagy legalább a valamivel nagyobb odafigyelés reménye), a kétségbeesett hozzátartozók arckifejezései egy-egy olyan orvosi mondatnál, hogy „ugyan ez az eszköz egyszer használatos, de kérem, ne foglalkozzon ezzel, használja nyugodtan, le van fertőtlenítve… sajnos nincs másik, mert nincsen pénz rá” – a Nemzeti Ígérgetés Rendszerében mindez mindennapos.

Mert igen, mondjuk ki, a rosszul strukturált felépítmény három alappillére a szünet nélküli ígérgetés, a megosztásra való törekvés, valamint az egzisztenciális függőség és az ezzel kéz a kézben járó félelemérzet folyamatos fenntartása.

Ezeket a támasztó oszlopokat pedig, ahogy mondani szokás, csak legalulról lehet elkezdeni megjavítani, vagyis először le kell őket bontani, majd újabbakat létrehozni. Erre nézve azonban semmiféle kormányzati akarat nincsen, épp ellenkezőleg: odafent abban érdekeltek, hogy minden maradjon így.

Addig nyugodtak, amíg a legkisebbek odalent nem kezdenek „parádézni” meg „hőbörögni” a nagyobb fizetésért. Addig, amíg nem kezd nyugtalanítóan inogni alattuk a felépítmény. Mert addig folyhat a pénz, ahová csak ők akarják. Hol a kormány vállaira tehénkedő egyik oligarchának, hol a másiknak.

Legyen az hetedhét országból (nevezzük nevén, Felcsútról) jövő nagyvállalkozó, befolyásos bankár, médiamágnás vagy Hollywoodot megjárt kaszinótulajdonos.

Nem igaz, hogy itt senki nem viheti semmire: akit ki- és felemelnek a tömegből, az nagyon is tud boldogulni, és a határ a csillagos ég.

S hogy a „lentieknek” mi marad? Egy nővérnek például havi 80-90 ezer forint, ja és a totális létbizonytalanság, kiszolgáltatottság. A háttérszemélyzetnek még ennyi sem jut. Szóval az egészségügyben dolgozók ma választhatnak: húznak egy lapot az itthoni pakliból, maradnak, aztán addig forgatják a zsugát, míg esetleg kapnak egy „jolly jokert.”

Vagy veszik a holmijukat, összetrombitálják a családot, elmagyarázzák az okokat az üveges tekintettel bámuló gyereknek, majd elindulnak egy kellemesebb széljárású országba. Oda, ahová csak tudnak, de ahol biztosan nem a magyar lesz az unokák anyanyelve.

Érdekességképpen: ha az ember csak úgy rákeres külföldi, diplomás nővéreknek szóló álláshirdetésekre, rögtön szembe találkozik például hollandiai munkahelyekkel, ahol egy főállású dolgozó turnusonként 3900 eurót (több mint 1 millió kétszázezer forintot) kereshet. Vajon van, aki még mindig csodálkozik, sőt, felháborodik és méltatlankodik, hogy sokan közülük nem maradnak Magyarországon? Hahó, 3900 euró – nővérekről beszélünk, még csak nem is a kinti orvosi fizetésekről –, biztos megélhetés, mellé pedig talán még némi megbecsülést is kapnak a munkájukért. Mégis mit gondolunk? Hol marad az irgalom a szívünkből? Kedves keresztény nemzet, lebegjen a szemed előtt a miséken oly sokat hallott kifejezés, az „Agnus Dei.”

A végére pedig egy személyes történet csak azért, hogy kerek legyen az egész. Sajnálatos tény, hogy itthon is elég sokan szenvednek laktózérzékenységben, amely többek között hasfájást okoz, mivel a tejtermékekben jelen lévő tejcukrot egy enzim hiánya miatt a szervezet nem képes megfelelően lebontani. Nos, egy ideje már magamon is észrevettem a tüneteket, így időpontot kértem a gasztroenterológiára. Elmondták, úgynevezett hidrogén-kilégzéses vizsgálatra készüljek, ami fájdalommentes, viszont készüljek úgy, hogy rá fog menni két délelőttöm. Arról volt szó ugyanis, hogy éhgyomorra innom kell majd egyik nap laktózporos, másnap pedig laktulózos vizet, majd húszpercenként egy gépbe kell fújnom, ami méri az értékeim.

Az időpontkérés három hónappal ezelőtt történt, de ezen már nem is csodálkozik senki. A kórház nevét direkt nem írom le, bár fölösleges is volna, a helyzet mindenkinek ismerős lehet. Kivártam tehát, amit ki kellett, nem tehettem mást, aztán mikor bejutottam az orvoshoz, kiderült: nem lesz még „rögtön” semmiféle vizsgálat, először csupán egy „szakorvosi konzultáción” kell túlesnem. Ez kimerült annyiban, hogy két kérdést feltettek nekem a panaszaimmal kapcsolatban. Amikor rákérdeztem, hogy maga a vizsgálat mikor lesz, az orvos azt válaszolta, leghamarabb szeptemberre tudnak előjegyezni. A mázlim az volt, hogy éppen ekkor bejött a szobába egy másik orvos is, aki egy határozott mondattal felvilágosította az engem „kikérdező” kollégáját, hogy bár senki nem tudja, az a kis gép, ami méri az értékeket, egyszerre nyolc ember vizsgálatát is elbírja egyszerre, így jöjjek csak vissza két hét múlva.

Búcsúzóul kaptam egy papírt, amin a két vizsgálati nap időpontján kívül még egy érdekes mondat is szerepelt: „1 db 9 V-os elemet és toalettpapírt hozzanak magukkal!” Oké.

Odamentem az előírt reggel nyolc órára, előttem öten ültek a kanapékon. A négy nőt magam elé engedtem, illetve az előttem csak kicsivel korábban érkező középkorú férfit is. Mint később kiderült, többek között ez volt a vesztem. Utolsóként belépve ugyanis a nővér kikerekedett szemekkel kérdezte, hogy én mégis mit szeretnék. Lobogtattam a papírom, hogy hát én is jöttem a tesztre, inni meg fújni, amit kell. A válasz az volt, hogy hiába az előjegyzett időpont, ez nem fog menni, a gép nem bírná a terhelést, maximum öt embert képes „befogadni”. Miután elmeséltem neki, hogy korábban azt mondták, a szerkezet nyolc embert is képes mérni, abban maradtunk, hogy mivel neki a saját elmondása alapján ez még csak az ötödik napja az osztályon, majd a nemsokára érkező kollégája, vagyis maga az orvos külön behív engem és elmondja, hogyan tovább.

Kimentem, leültem, beszélgetni kezdtem a „szerencsésekkel”, akik elkezdhették a vizsgálatot. Kiderült, a húszperces turnusok egyáltalán nem mindig pontosak, a nővér egyik szobáról a másikra ugrál, ha pedig nincs bent éppen, hiába kopognak a betegek, késik az egész. A másik probléma pedig a gép avíttságából adódik: előfordult, hogy nem mért rendesen, hiszen mindenki rögtön egymás után fújt, így a mért adatok egyszerűen összekeveredtek.

Elmondták még, hogy bizony kell az a toalettpapír, hiszen éppen olyan port itatnak ilyenkor a betegekkel, amitől hasmenésük, puffadásuk van. Amint letelt az első húsz perc, a többiek odamentek az ajtóhoz, kopogtak, majd kisvártatva be is jutottak. Én ekkor még mindig nem tudtam, egyáltalán elkezdhetem-e a vizsgálatot majd. Amikor kijöttek, nem volt nehéz észrevenni, hogy valami baj van.

Kiderült, a gép lerobbant, nem tudta mindenki fújását mérni, mivel eltömődött a nyáltól. Egyikük elmondta, hogy mindenki kapott egy pipát, amin keresztül fújhat a gépbe. A probléma csak az volt, hogy ezek egyszer használatosak, viszont ahogyan a nővér is elmondta, nincs másik, mert nincs pénz rá. Így hát maradt az, hogy minden beteg egy papírzsebkendővel törölgesse meg fújás után a sajátját.

Amíg a többiek várták, hogy megjavuljon a gép, én pedig, hogy végre megérkezzen az orvos, beszélgettem tovább. Az eredeti „szerencsések” közül valaki elmondta, a velünk foglalkozó nővér azért dolgozik még csak öt napja a gasztroenterológiai osztályon, mert a legtöbb orvos szabadságon van egészen szeptemberig, így emberhiány okán helyezték őt ide. Elérkezett a második turnus vége is, ismét bementek, de hamar ki is jöttek, ugyanis a gép még mindig nem működött.

Már majdnem reggel kilenc óránál jártunk, amikor megjött az orvos. Gyorsan odaléptem hozzá az ajtó előtt és elmeséltem neki a történetem. Órájára nézve azt mondta, hogy mindig egy órával korábban kezdődnek a kilégzéses tesztek, tehát elkéstem. Nehéz volt megőrizni a nyugalmam, de elmondtam neki, hogy én bizony itt voltam időben, de el sem kezdhettem a vizsgálatot túlterhelésre hivatkozva, közben pedig még a gép is bedöglött. Beviharzott a szobába mondván, mindjárt visszajön és kitalálja, mi legyen. Gondoltam, most már maradok az ajtó előtt, hiszen a végére akartam járni mindennek. Eltelt még tíz perc, amikor is kijött, szemlesütve visszaadta a papírom, a TAJ-kártyám és közölte, hogy a gép végleg elromlott, hívjam őket néhány nap múlva egy másik vizsgálati időpontért. Mivel én hallottam a szomorú hírt először, rám maradt a nem túl hálás feladat, hogy a többieknek is továbbadjam az infót.

Így lettünk végül mindnyájan szerencsétlenek. Maradt az értetlenség, a keserűség, a csodálkozás, a szemöldökfelhúzás, a halk káromkodás. Néhány jó szó helyett csupán a beletörődés lett az osztályrészünk, a hiábavalóság érzése, hogy már sosem lesz jobb ez az egész. Nagyjából itt tartunk most.