Ha a Nagymező környékén jártok, érdemes benézni a Mai Manó Házba, mert Hauer Lajos második emelet lévő kiállításával egy időben, az alsó szinten Stalter György fekete-fehér, mérhetetlen érzékenységgel készített szociofotóival találkozhattok. Stalter saját bevallása szerint nem volt csodagyerek, de érdekelte a csoda. Az esztergomi Ferences Gimnázium fotószakköre keltette fel az érdeklődését a fotográfia irányába, és ezt az utat azóta sem hagyta el. A magyar fotós élet kiemelkedő figurájaként az iskolái elvégzése után különböző lapoknál publikált, később feleségével, Horváth M. Judittal járták az országot és különböző, roma lakta településekről készítettek végtelenül kifejező és értékes dokumentációt.

 

A kiállításon szereplő képek egy részét még sosem látta a nagyközönség, viszont találkozhatunk ikonikus, ismert nagyításokkal is, valamint egy digitális monitoron egész sorozatokat is megcsodálhatunk. Az öt fotósorozatból (Tólápa, Cigányok, Balkán utca, Manufaktúra, Börtönlakó) lenagyított képek egy, a néző számára láthatatlan és elérhetetlen közösségbe vezeti a tekinteteket.

A változatos beállítások és kompozíciók egy-egy jelenséget mutatnak be a portrétól az enteriőrfotóig terjedő skálán. A közvetlen környezetet bemutató emberábrázolásokat kiegészítik az utcarészletekben és beszédes lakásbelsőkben megjelenített modellek. A rendkívül jól komponált, kifejező, történetmesélő funkcióval bíró képekhez elhagyható a szöveges magyarázat, látványviláguk maga informálja a nézőt az adott körülményekről. Horváth M. Judit, Stalter felesége, az Amaro Drom nevű folyóirat főszerkesztője volt, emiatt sorra járták az ország különböző részein található cigánytelepeket, fényképeket készítettek, melyeknek egy része hónapról-hónapra megjelent a lapban. Az 1990 és 1995 között készült képek érzékenyen, mégis informatívan mutatják be nekünk a telepeken napról-napra élő emberek életének egy apró töredékét.

„Minden telepen nagyon rossz körülmények között élnek az emberek, nincs munkájuk, szegények, de mégis van valamiféle bensőséges hangulat. Van értékrend, erkölcs, szeretet. Még a legnagyobb nyomorúságban is lehet szépen élni. A képeinken ezt a fajta szépséget is meg akarjuk mutatni. Azt hiszem, elmondhatom, hogy majdnem mindenkit szerettünk, akik a képeinken vannak…A dokumentarista fényképezés egyik fajtájának tekintjük, amit csinálunk, azt is lehetne mondani, hogy szubjektív dokumentarizmus”.

Stalter György és Horváth M. Judit munkamódszerének esetében a szubjektív dokumentarizmus igen találó kifejezés, az elkészült képeken tetten érhető szoros kapcsolat fotós és modell között egy rendkívül bensőséges hangulatot közvetít, a két fél közötti intimitás és bizalom jellemzi a fotográfiákat.

„A kép az közös. Az én felfogásom szerint, aki rajta van a képen, az ugyanúgy alkotótárs. Nélküle nem születhetne meg a kép.”

 

A Tólápa címet viselő sorozat egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található közösség életébe enged betekintést. Az 1982-ben készített fényképek Tólápát jelenítik meg, amit leginkább köztörvényes bűncselekményekért elítélt rabok építettek fel. A később fegyenctelepként, majd bányász kolóniaként működő település jelenleg a Borsodi Szénbányák Vállalat keze alá tartozik. A településen található 103 lakásból mindössze 46-ot laknak. Stalter az első fotózás után többször visszajárt a helyszínre és azt tapasztalta, hogy Tólápán megállt az idő: ugyanazokat a lakásokat szinte ugyanazok az emberek lakják. Ezt a döbbenetes állandóságot közvetítik a sorozat darabjai, melyek Tólápa lakóit mutatják be Stalter lencséjén keresztül.

A kiállításon láthatjuk még a Berettyóújfalu városában lévő kanálmanufaktúráról, 1980-ban készített fotóriport anyagát, amely embertelen körülmények között dolgoztatott roma munkások keserédes pillanatait mutatja be. Az akkor újfajtának titulált munkásábrázolás annyira kiesett a korabeli újságok profiljából, olyannyira sötét képet festenek a gyárban lévő viszonyokról, hogy a végül sajtófotó-pályázaton díjazott képek nem jelentek meg egy aktuális hetilapban sem.

„Én úgy gondolom, hogy egy komoly, magát fotográfusnak nevező személy, az elképzeléssel indul útnak. Ez egy munka, ami nem jókedv és hangulat kérdése. A fotográfia lényege szerintem, hogy te az éneddel, a tudatoddal meg szeretnél mutatni valamit, és úgy, ahogy azt te gondolod.”