A fekete ruhás nővér nem kér sokat. Csak azt, hogy egy pillanatra mindenki hallja meg az egészségügyben dolgozók segélykiáltásait, mert egészségügy egy van. Elmondása szerint ez a harc a legkisebbekről szól. Azokról, akik húsz év munkaviszony után havonta 87 ezer forintot keresnek, miközben a fojtogató kilátástalanságban pusztulnak le a berendezések körülöttük. Sándor Máriát Kárpáti Lóránt Máté kérdezi arról, hogyan lesz valakiből nővér, miért takarja be a felnőtteket is éjszaka, de elmondja azt is, hogy az emberek néha elfeledkeznek arról, hogy az ember az érték. Mesél egy megpuccsolt szavazás történetéről, a folyamatosan csúszó bérekről, és elárulja azt is, ők már csak egyszer mennek utcára, de nem mennek haza.

Nagyon érdekel, hogyan lesz valakiből „a fekete ruhás nővér”. Van valami köze ehhez a gyerekkorodnak, hogy honnan indultál, a szüleidnek?

A szüleim korán meghaltak, húsz éves koromban. Többen voltunk testvérek, közülük már többen külföldön élnek. Egészségügyi szakközépiskolába jártam. Édesanyám azt szerette volna, hogy orvos legyek, de én beleszerettem az ápolónői hivatásba, majd az is maradtam.

Miért éppen csecsemő- és gyermekszakápoló lettél?

Az egészségügyi iskolában akkor még olyan nővérképzés volt, hogy legalább hat évig tanultál és minden osztályon végig kellett menned. A négy év folyamán az ember tanulónővérként dolgozott sebészeten, szülészeten, belgyógyászaton, urológián, nőgyógyászaton, gyerekosztályon és intenzív osztályon is. Aztán a négy év elteltével szakosodni kellett, én a két éves csecsemő- és gyermekszakápolói pályát választottam. És akkor beleszerettem. Soha nem is akartam orvos lenni, mert úgy éreztem, hogy aki konkrétan a betegeket gondozza az ágy mellett, az a nővér, én meg ezt szerettem. Már sokszor, sok helyen elmondtam, hogy szeretem az embereket. Boldog vagyok a szakmámban.

A felnőttosztályon nevettek a kollégák rajtam, amikor éjszaka a felnőtteket betakargattam. Ez talán az anyai ösztön. Ha egy felnőtt sír, akkor én vele sírok, de ha egy gyerek sír, akkor őt az ölembe tudom venni és meg tudom vigasztalni. Szerintem mindenki születik valamire, én biztosan gyerekápolónak születtem.

Hogyan kerültél Győrbe, ahol a Hittudományi Főiskolára jártál és milyen szakon végeztél?

Vallásos, ferences rendi családból származom. Mindig is érdekelt a vallás, a hit. Kapcsolatba kerültem a Római Unióhoz tartozó Szent Orsolya Renddel, ahol nővérjelölt voltam, szintén a gyerekek miatt. Ez a rend ugyanis gyerekek oktatásával foglalkozik. Elvégeztem a képzést, aztán három év után a otthagytam végül a rendet.

Aztán visszakerültél Pestre, ahol tudom, hogy rengeteg egészségügyi intézményben dolgoztál, mindig beteg kisgyerekek és csecsemők mellett…

A Tűzoltó utcai Gyermekklinikán dolgoztam, onnan volt egy előrelépés az Amerikai úti gyermekagysebészet, amit nagyon szerettem. Aztán elkerültem a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet gyermek szívtranszplantációs osztályára. Ekkor mentem férjhez, a kislányom is ekkor született, úgyhogy ott volt egy év kihagyás, de hamar visszamentem dolgozni. Amikor a lányom iskolába ment, nyolc órás munka után néztem és így mentem az Egyesített Szent István és Szent László kórházba, majd végül onnan a Péterfy Sándor utcai Kórházban, a koraszülött osztályon kötöttem ki.

Talán részben megválaszoltad már, de mégis, mi vonz valakit erre a különlegesen érzékeny területre?

Nem csak kifejezetten kicsi gyerekekkel dolgoztam, hiszen mind az agy-, mind a szívsebészeten nullától húsz éves korig fogadunk betegeket. De valahogy mindig gyerekek között. A felnőtt szakápoló azt mondja, nem tudna gyerekosztályon dolgozni, és ez fordítva is igaz. Ennek biztos van valami érzelmi oka. Azt szoktam mondani, hogy egy felnőttnek nem tudok annyi szeretetet adni, mint egy gyereknek.

Akkor most egy kicsit a „piszkos ügyekről”. Azt nyilatkoztad valamikor, ha valaki bemegy az osztályotokra – szinte mindegy, melyik intézménybe –, a hatvanas évekbe csöppen. Mesélnél egy kicsit arról, hogy mit láttál?

Nagyon sok kórházban a benne dolgozók szeretete tartja egyben és életben az egészet, az egészségügyet. Főleg egy gyerekosztályon látványos a nővérek keze munkája: a szeretettel varrt függöny, amivel próbáljuk elfedni a hasadékokat. Leamortizált épületek, a hatvanas években felrakott csempe jellemzi a legtöbb egészségügyi intézményt. Valóban vannak szépen felújított vagy újonnan épült kórházak… Csak a következő a probléma: vegyük mondjuk a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet gyermek szárnyát, ami 2000-ben lett átadva és szinte vetekszik bármelyik nyugat-európai intézménnyel. Viszont érdemes megnézni a karbantartását. Egyből előjön az úgynevezett háttérszemélyzet kérdése, akik egyáltalán nincsenek megbecsülve, a kevés, nem túl fontosnak tartott műszaki dolgozóval együtt. Mondhatjuk, hogy még ezeket a felújított épületeket is hagyjuk hanyatlásnak indulni. Nemcsak felújítani kell egy intézményt, hanem üzemeltetni is. De tovább megyek: miért vannak bezárt osztályok egy ilyen „full extrás” helyen? Mert nincs nővér.

Mindig ugyanoda lyukadunk ki a végén…

Így van. Hiába vannak pozitív előrelépések, ha nincs mögötte háttér és személyzet.

fotó - Kárpáti Lóránt Máté

Amióta kilenc hónapja a nyilvánosság elé léptél a fekete ruhádban, elég sok mindent átéltél… olyasmiket, amiket normális esetben egy nővér biztosan nem. Mesélj röviden erről az időszakról.

A fekete ruha már egy folyamat része volt. Először február 11-én az RTL Klub Házon kívül című műsorában szólaltam meg, hogy nincsenek kifizetve a túlórapénzek. Talán az egész folyamat egyetlen eredménye, hogy akkor még Zombor Gábor úr, az Emberi Erőforrások Minisztériumának korábbi egészségügyért felelős államtitkára azt mondta, hogy jó lenne a csúsztatgatásokat befejezni. Ez alatt azt is értette, hogy sokszor szó szerint csúsztattuk a túlóráinkat, csak hogy ne kelljen kifizetni. Már az első felszólalásomkor konfrontálódtam a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarával. Az alelnök asszony ajánlott nekem egy állást, de megalkuvást kért.

Így, konkrétan?

Igen. Akkor éreztem meg, hogy a magyar nővéreknek nincsen érdekképviselete. Meghirdettem hát ezt a fekete ruhás mozgalmat, ami – azt hiszem – példátlan mértékű összefogást hozott a magyar egészségügyben, illetve csatlakozott hozzánk Németország, Hollandia, Amerika és Ausztrália is.

Az akció után azt éreztük, elindult valami. Ez április két hétvégéjén volt. Ezt követte a május 12-i tüntetésünk, amit az Akciószövetséggel együtt a Kossuth téren tartottunk. Ebben benne volt a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara, a Független Egészségügyi Szakszervezet, a Magyar Rezidensszövetség, a Magyar Orvosok Szövetsége és az Autonóm Területi Szakszervezetek is. A Szakdolgozói Kamara volt fehérben, ők a Hősök teréről indultak, mi fekete ruhások pedig a Lánchídról vonultunk. A cél egy volt: találkozzunk az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt.

Ha jól emlékszem, akkor még úgy is tűnt, hogy sikerül elérni valamit.

Igen, úgy tűnt, hiszen Zombor Gábor úr azt mondta, mindenben igazunk van, ezt követően pedig elindultak tárgyalások, amik addig jutottak, hogy a túlórákat kifizették. Erre aztán még Balogh miniszter úr is azt mondta, hogy ami jár, az jár. De ehhez is hónapok kellettek. Hogy egyáltalán elismerjék, hogy valóban nem voltak ezek korábban kifizetve, merthogy az első reakció az volt, hogy én hazudok.

Később meg is kérdezte tőlem egy újságíró, hogy valaha kértek-e tőlem bocsánatot ezért, de elmondtam akkor is, hogy erre én nem tartok igényt. A túlórák kifizetésére viszont a mai napig számítok, hiszen ott tartunk, hogy volt egy hónap, amikor még csak bért sem kaptak a nővérek.

Komolyan mondod?

Igen, egy hónapig nem voltak kifizetve a bérek.

Idén volt ez? Melyik hónapról beszélünk?

Ez most volt novemberben. Nálunk úgy van a fizetés, hogy mindig egy hónapos csúszás van. Az októberi bért decemberben kapjuk. A lányok november első hetében nem kapták meg a fizetésüket, ahogy szokták. Mármint a szeptemberit. Ezt végül november 30-án megkapták, majd jött a következő fizetés december 4-én.

Hogy történhet ilyesmi? Mit mondanak ilyenkor, ha az ember szóvá teszi?

Adminisztrációs hibára hivatkoznak, ahogy mindig.

Jól sejtem, hogy így megy ez évek óta?

Mindig voltak a fizetéssel problémák, emellett egyszerűen átláthatatlan a fizetési papír. Néha a nővér nem is tudja, hogy mi az, amit nem kap meg. Gondolok itt a különféle túlórapótlékokra, éjszakai műszak pótlékra.

Akkor hát gondolom, marad az, hogy több-kevesebb sikerrel megpróbálod valahogyan magadnak vezetni az óráidat.

Pontosan. Próbálod felírogatni, aztán mindig jelezni egy felettesnek, ha van valami eltérés.

Aztán nem történik semmi?

Nem. De kérdezem én, sőt, ellenzéki politikusok is kérdezték már, hogy a felettesek bére miért nem késik sohasem? Csak a legkisebb, legkiszolgáltatottabb embereké. Az ilyenek bére majd egy hónapot csúszhat, pedig hó végén kenyérre sincs pénzük már.

Beszéljünk egy kicsit az Erzsébet hídi demonstrációtokról. Tudomásom szerint végül pénzbírságot szabtak ki rátok, amelyből a Társaság a Szabadságjogokért közbenjárására végül némileg lefaragtak. Te pedig, azt olvasni, közmunka keretében akarod ledolgozni a bírságod.

Ez az esemény szeptember 2-án volt. Egy kicsit megvilágítanám ennek a hátterét. Előző nap megkaptuk a fizetésünket, ahol egyértelművé vált, hogy a június elsejével beígért béremelések nem történtek meg. Azt hangoztatták ugyanis, hogy lesz egy bruttó 10-15 ezer forintos béremelés, de semmi nem lett belőle. Ezt a pótlékok alapbéresítésének nevezték. Szóval amikor szembesültünk vele és megtudtuk, hogy van olyan, hogy flashmob, vagyis azonnali, utcai véleménynyilvánítás, akkor telefon és internet nélkül, kórházról-kórházra szaladva gyűjtöttem össze a kollégákat, kolléganőket, akikkel megbeszéltük ezt az akciót. Egyedül a médiát értesítettük. Meg akartuk mutatni, hogy betelt a pohár, elegünk van. Lezártuk hát a hidat reggel fél hétkor. Akkor ott amúgy egyedül engem igazoltattak, majd elmentem a Péterfybe leszerelni. Ez azt követően történt, hogy Zombor úr beadta a lemondását.

fotó - Sándor Mária és Társai Facebook

Közbe kell, hogy vágjak egy pillanatra. Ugye Zombor Gábor elismerte, hogy mindenben igazatok van, elindultak a tárgyalások, sőt – igaz, hogy hónapokkal később – még Balogh Zoltán is megszólalt, erre aztán hirtelen lemondott Zombor, egészségügyi okokra hivatkozva… Kicsit furcsa ez így nekem.

Mi nem az egészségügyi problémáknak tudjuk be, hanem annak, hogy felismerte, mennyire kilátástalan a helyzet. Látta és tudta, hogy ő nem tud mit csinálni ezzel a helyzettel, nem lesz változás, ha nincsen beletéve pénz. Tiszteljük is amiatt a mai napig, hogy felállt és azt mondta, ezt így nem vállalja.

Tehát mivel nem történt semmi, elindultam egy úton, és remélem, majd célt érek. Visszaadtam jelképesen a képesítésem és felajánlottam, hogy nem szakápolóként dolgoznék tovább, hanem mint segédápoló.

Az a szervezet, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara, amelyiknek képviselnie kellene a nővéreket, de említhetném még akár a Nagy-Cser Ágnes-féle Egészségügyi és Szociális Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét is, egyszerűen nem képes érdemi eredményeket elérni, nem történt gyakorlatilag semmi az elmúlt évtizedekben a magyar egészségügyben, az amortizáción kívül.

Valójában azzal, hogy visszaadtam a képesítésem, el is vágtam az utam a Péterfyben.

Jól gondolom, hogy csak úgy dolgozhatsz a szakterületeden, ha fizeted a kamarai tagságot?

Pontosan. Visszatérve még a hídfoglalásra: amikor elmentem leszerelni a kórházba, jött egy telefon a társaimtól, akik még beszélgettek a híd aljában, hogy a rendőrség elkezdte igazoltatni őket. Visszamentem gyorsan a helyszínre, és kiderült, hogy nem igazoltatás, hanem feljelentés történt.

Azért érdekes ez, mert ahogy említettem, fél hétkor zártuk le a hidat, a feljelentés pedig két órával később, fél kilenckor futott be. Indokolatlannak éreztem a dolgot, ezért kértem a TASZ segítségét abban, hogy a társaim ellen azonnali hatállyal szüntessék meg az eljárást. Ennek voltak fokozatai, történtek meghallgatások, jegyzőkönyvet vettek fel. Végül pedig – köszönet a TASZ-nak és a rendőrségnek is – egy az egyben ejtették a társaim büntetését, ami 20 ezer forint befizetéséről szólt volna. A kolléga, aki a hídon mellettem állt, 87 ezer forintot keres.

Hány év munkaviszony után?

Húsz. Úgy gondolom, ezek az emberek a magyar emberekért álltak a hídon, a politikusok munkáját végezték, úgyhogy én azt mondom, nem büntetés, hanem kitüntetés járna nekik. Engem egyébként 50 ezer forintra büntettek meg.

A többieknek miért volt alacsonyabb a büntetésük?

Mert én halmozottan követtem el bűncselekményt… A bírságomat mindösszesen 10 ezerre csökkentették végül, amit köszönettel „leközmunkázok”.

Mit jelent ez a 10 ezer forint közmunkára lefordítva? Mikor dolgozod le?

A kétszer hat, vagyis tizenkét órát január folyamán dolgozom majd le, már be is jelentkeztem a Munkaügyi Hivatalnál.

Gondolom, sokan megkérdezték már, hogy ezt az időszakot minden velejárójával együtt hogyan fogadta a férjed és a tízéves kislányod?

Az első pillanattól kezdve támogattak. A kislányom gyártotta a kitűzőket, a férjem pedig a plakátkészítésben segített. Nemigen értek a számítógéphez és a Facebook-hoz, úgyhogy ők segítenek mindenben a mai napig. Amikor egy kollégám kérdezte a kislányomat szeptemberben, hogy mit csinált a nyáron, ő csak annyit mondott: édesanyával tüntiztem. Ez az egész helyzet beleszövődött a mindennapjainkba, teljesen elfogadták azt, ami most van. Ahogyan a barátaim is. Ugyanaz vagyok, aki voltam, csak most esetleg még a médiában is látnak. A kislányom amúgy már meg sem néz. Valahogyan ők ezt jobban felfogták, mert én a mai napig nem hiszem el, hogy ismernek.

Most pedig a Magyarország a Magyar Egészségügyért Civil Társaság elnöke vagy, így végképp szükség lehet a támogatásukra. Mesélj egy kicsit ennek születéséről: mi a célotok, hol tart jelenleg a dolog?

A hídfoglaláskor az egyik molinóra az volt ráírva, hogy „Magyarország ne engedd el a nővéreidet!”, a másikon pedig az általad is említett „Magyarország a Magyar Egészségügyért” felirat.

Annál a szakszervezetnél, ahová én tartoztam, a Független Egészségügyi Szakszervezetnél, a hídlezárásunk után úgy gondolták, hogy én túlságosan radikális vagyok, így elhatárolódtak tőlem. Kiss László úr viszont, aki az akkori elnök volt, úgy érezte, hogy ez járható út, úgyhogy felállt és együtt mentünk tovább. Úgy gondoltuk, hogy ettől függetlenül ő a FESZ elnökségéért továbbra is indulni fog. Október 19-ére voltak az új választások kiírva, amire vidékről is szép számban érkeztek kollégák.

Mindannyian egyértelműen Kiss Lászlóra szavaztunk volna, csakhogy nem engedték be a küldötteket a választásokra. Arra hivatkoztak, hogy olyan gyorsan történtek a belépések, hogy nem volt idejük beregisztrálni, tehát tulajdonképpen a fizetett tagságuk érvénytelen, így a szavazati joguk is. Ez egy megpuccsolt választás volt, aminek az volt a lényege, hogy Kiss László elnök úr ne legyen újraválasztva.

Ez a szomorú esemény a Munkástanácsok Székházában történt, ahol kivonultak azok a küldöttek, akik miattam vagy utánam léptek be, és a szakadó esőben az ominózus molinó ötlete alapján elhatároztuk, hogy megalapítjuk a civil társaságot. Aztán papírforma szerint a hivatalos alapítás október 23-án volt. Ez egy működő, élő civil társaság.

fotó - Sándor Mária és társai facebook

De mi a cél? A régóta hangoztatott 50 százalékos alapbéremelés?

Mi nem érdekképviselet vagyunk, tehát nem szakszervezetként működünk, hanem a magyar társadalmat akarjuk megszólítani. A magyar egészségügynek, a magyar nővéreknek és orvosoknak ugyanis nincs hiteles érdekképviselete, így azt gondoljuk, a társadalomnak kell kiállnia értük. Arra buzdítjuk az embereket, hogy ők maguk álljanak fel és mondják azt, hogy joguk van a tisztességes, becsületes betegellátáshoz. Olyan egészségügyet akarunk, amiben méltó módon lehet gyógyulni, és méltó módon lehet gyógyítani. Járjuk az országot és beszélgetünk. Mi már csak egyszer megyünk az utcára, de nem megyünk haza. Mi április óta vagyunk jelen és vagyunk kint az utcán. A célunk, hogy felszólítsuk a magyar embereket arra: álljunk ki együtt a saját egészségügyünkért, hiszen így sikerült fellépni a netadó ellen is.

Lehet, hogy most sokan megharagszanak rám, de szerintem az egy pitiáner dolog az egészségügyhöz képest.

Hát, át kellene formálni az emberek gondolkodásmódját: az ember az érték.

A Civil Társaság létrehozása előtt megkerestek ellenzéki pártok azzal, hogy lépj be hozzájuk, cserébe – mondjuk úgy – kapsz pénzt, paripát, fegyvert?

Minden ellenzéki párttal kapcsolatban állok, mindegyik megkeresett már, de olyan felkérés, hogy álljak be valamelyiknek a soraiba, hála Istennek eddig nem érkezett. Inkább segítő kezet nyújtottak, én pedig minden segítséget elfogadok. Egyébként jó, hogy kérdezed, mert ez is probléma volt a FESZ-nél a radikalizmuson kívül: az, hogy politizálok. Elkezdtek különböző pártokat mögém állítani: először a Jobbikot, amiért hordok egy kis nemzeti színű karszalagot, utána az LMP-t, a DK-t, az MSZP-t, illetve a PM-et.

Mindezt azért, mert különféle pártok politikusaival összefényképeztek, amit én boldogan ki is raktam Facebook-on. Mindenkivel szóba állok, aki beviszi a hangunkat a Parlamentbe, mert nem megy máshogy, csak a politikusok által.

Témánál vagyunk: mit lehet elérni konkrét politikai támogatás nélkül? Mit gondoltok erről?

Azt mondjuk, hogy minden pártot megkérünk, álljon a molinónk mögé.

Mi nem állunk senki mögé, mögénk álljon be mindenki. Egészségügy csak egy van, ebben nem tudok elfogadni semmilyen bal-jobb megosztottságot. Minden párttal jó kapcsolatot ápolunk és kölcsönösen segítjük egymás munkáját: ha ők kérdeznek egészségügyről, ott van a sok nővér, társ, hiteles forrás mellettem, de mi is kérjük az ő segítségüket.

Ilyen volt például, amikor Rig Lajos úr felszólalt a Parlamentben annak ügyében, hogy nem történt béremelés, mi pedig küldtük a fizetési papírjainkat. De említhetem azt is, amikor az LMP-s Ikotity István az úgynevezett Retúr programmal bemutatta, hány orvos és nővér hagyja el az országot.

Egyébként Szijjártó Péter úrral is fogtunk kezet… és a mai napig várom a telefonját, vagy bármelyik jelenleg kormányon lévő szakpolitikusét. Nem értem: nem veszik észre, hogy mekkora a baj? Ennyire nem számít, hogy egy kórházban egyszerre tizenkét nővér felmond? Ez nem fér a fejembe.

Ahogy így hallgatlak, nem tudok nem haragudni az ellenzékre. Az jut eszembe, hogy azt a munkát, amit te felvállaltál, más országokban, jobb helyeken a mindenkori ellenzék szokta elvégezni…

Van ellenzék?

Nagy kérdés.

Számomra is.

Mostanában kaptad meg a Népszabadság által alapított és először odaítélt Respekt díjat. Az ügy szempontjából milyen jelentősége lehet ennek?

Nagyon megtisztelő. Abban a pillanatban, amint megkaptam, már vittem is be az osztályomra. Ugyan az én nevem van ráírva, ez a díj azoknak a kollégáknak jár, akik ott állnak most is az inkubátorok, az ágyak mellett. Nekik adnám szívem szerint. Respekt minden nővérnek és orvosnak!

fotó - Kárpáti Lóránt Máté

Meddig megy még el Sándor Mária időt és energiát nem spórolva „Ápoló vagyok” feliratú kitűzőjével? Mi az a pont, amikor úgy érezné, nemcsak levenné a fekete ruhát, hanem végleg be is rakná a szekrénybe?

Ha a nővérek, a háttérszemélyzet és minden egészségügyi dolgozó megkapná az 50%-os béremelést. Kiemelem újfent a háttérszemélyzetet, a műszakisokat, a mosodai munkásokat, a szállítókat, a sterilizálókat, akiknek 2007 óta nem volt semmiféle béremelésük. Mi, nővérek kaptunk csip-csup dolgokat, de ők semmit. Ez a harc a legkisebbekről szól.

Nekik mennyi az átlagkeresetük?

80-87 ezer forint.

Zárásként: hogyan képzeled el magad és az egészségügyet mondjuk öt év múlva, mi a víziód?

Az ágy, az inkubátor mellett, egy jobb, megbecsültebb egészségügyben.