Neves orvosdinasztiából származik, aminek a pártállami időkben meg is itta a levét. Segédápolóként sokat volt nagy elmék, későbbi szaktekintélyek társaságában, akiktől nem a szakmát tanulta meg, hanem a munkához való hozzáállást. Sok mindent látott majdnem két évtizednyi mentőzése alatt. Munkaalkoholista. A kihívások éltetik, az olyan helyzetek, amikor azonnali döntéseket kell hozni. A pszichés megterhelést úgy védi ki, hogy mindig, minden helyzetben kívülálló marad. Istennel még nem találkozott, jól megférnek egymás mellett. Magában hisz, abban, amit le tud tenni az asztalra. Dr. Zacher Gáborral, Magyarország kedvenc orvosával Kárpáti Lóránt Máté beszélget. Kiderül, milyen szerencsétlen „véletlen” folytán lett sebészből toxikológus. Vajon hogy fér össze a futással a pipázás és a mogyorós csoki? Ezenkívül az egészségügy problémáiról és politikáról is beszél, továbbá elárulja, hogy valaha még fideszes képviselő is volt.

Szeretnék eljutni a mai, közkedvelt médiaszereplő karakteréig. Ehhez először meséljen egy kicsit a gyermekkoráról, a szüleiről és hogy hol nőtt fel?

A belváros kellős közepén. Párisi-udvar, a Jégbüfé fölött, az akkor még Felszabadulás téren. Tök jó volt. Elég régen születtem, 1960 októberében, úgyhogy átéltem az Erzsébet híd átépítését. Így visszagondolva igencsak érdekes, mennyit változott a város 55 év alatt. A Deák térre jártam általános iskolába, a templom mellé, amit akkor még Sütő utcai Általános Iskolának hívtak. 2367-es Vasvári Pál úttörő csapat. Nagyon jó buli volt annak idején. A barátaimmal szerettük az „úttörősködést”. Semmiféle politikai felhangját nem éreztük, jó dolog volt a három tavasz, a kirándulás, faliújságkészítés. Habár én otthon elég sok mindent hallottam, mondjuk az ’56-os eseményekről.

Mint például?

Apámat egyszer fogták és elvitték, bent tartották előzetesben, aztán három hónapig anyám nem tudott róla semmit.

Időben 1956 után vagyunk?

Nem, még előtte. Őt annak idején bevonultatták rendőrorvosnak, hiszen nem úgy ment akkoriban, hogy megkérték az embert, hanem kijelentették, hogy megy, és kész. Lent dolgozott Kiskunmajsán, és nem messze onnan, valahol a déli határ közelében Rajk László találkozott Titoval, a láncos kutyának nevezett jugoszláv kommunista vezetővel, és ezt a találkozást a magyar rendőrség is biztosította, valószínűleg akkor kapták el. De arról apám soha nem mesélt, hogy miért vitték el. Szóval elvitték, aztán három hónappal később beállított.

Akkor maradjunk kicsit a forradalomnál. Konkrétan az 1956-os eseményekről milyen élményük volt?

Bent dolgozott a belvárosban háziorvosként a Zrínyi utcában. Amikor a Parlament előtt megtörtént a tömegmészárlás és az ÁVO-sok belelőttek a tömegbe, ő pont ott volt anyámmal a téren, mentek éppen valahova. Nézték, hogy mi ez a nagy tömeg.

Nem is tudták, hogy mi zajlik ott?

Hát, hallották, hogy forradalom meg minden, de azért oda rengeteg ember ment ki, önerősítő folyamatként. Amikor elkezdődött a lövöldözés, akkor a tömeg benyomta őket a Parlamentig, ahol valamelyik kapun keresztül be is jutottak az épületbe. Később anyám mesélte, hogy amikor vége lett a mészárlásnak, azt látták, hogy a földön mindenhol emberek feküdtek, sokan közülük krumplis zsákkal, mert éppen a piacról jöttek, de valahogy odakeveredtek és meghaltak. Aztán van még egy hülye sztorim, aminek az a címe, hogy „a rendszer áldozata”.

Mesélje csak el!

1973. március 15. Voltak akkoriban megmozdulások, főleg a Petőfi szobor környékén, amiket a rendőrség nagyon komolyan szét is vert, a szó fizikai értelmében. Jöttem haza az iskolából úttörő egyenruhában, és pont akkor volt egy nagyobb tüntetés ott. Nem is nagyon tudtam, hogy miről van szó. Lovasrendőrök szorították be a Duna-partól az embereket a kis utcákba: a Pilvax-közbe és a Haris-közbe. Hát, én is jól belekeveredtem.

Hány éves volt ekkor?

Tizenhárom. Szóval elkapott egy lovasrendőr és rám vágott a kardlappal úgy, hogy eltört a kulcscsontom. A Párisi-udvar akkori portása, a Müller Laci látta ezt, és a félig leengedett vasrácson keresztül gyorsan berántott. Hát, így lettem én „a rendszer áldozata”.

Ez egy negatív élmény volt, de mondjuk a középiskolában már nem volt ilyesmi, élveztük a KISZ-táborokat, jó buli volt.

fotó - Kárpáti Lóránt Máté

A falat díszítő számtalan kép, oklevél egy része. Meg skorpiók.

Beszéljünk arról, hogyan lett orvos? Tudom, nem sikerült elsőre a felvételi…

1978-at írunk. Ez volt az a pont, amikor megkaptam a képembe azt, hogy orvosdinasztiából származom. Az első felvételimen azt mondta a bizottság –  amelyben akkor persze nemcsak szakemberek ültek, hanem a párt képviselői is –, hogy nincs szükség orvosdinasztiákra. Akkoriban munkáskáderek kellettek.

Pusztán emiatt nem vették fel?

Ugyan megvoltak a pontjaim, de nem állítom, hogy csak ezért nem. Aztán harmadjára már nem volt mese, hiszen maximális pontra nem mondhatták, hogy nem vesznek fel. Két évet dolgoztam egyetem előtt, amit amúgy szerettem.

Mit?

Először a Magyar Tudományos Akadémia Orvostudományi Kutatóintézetében állatgondozóként, majd a Baross utcában a Semmelweis Egyetem I. Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán voltam segédápoló. De tényleg segéd. Egy gimnáziumi érettségivel rendelkező lelkes fiatalról beszélünk. Meg kell mondjam, a női klinikán baromi sokat tanultam. Ott volt Magyarországon először koraszülött osztály, aminek a megteremtése Kiszel János professzor úr nevéhez fűződik. Talán az ő nevét nem ismeri, de a lányáét biztosan.

Lefordulok a székről, ha Kiszel Tünde édesapjáról van szó.

Pedig róla. Nem is gondolná az ember… János volt az, aki ezt a fajta ellátást megteremtette itthon. Úgy is mondhatnám, hogy a sörösüveg méretű és súlyú kisemberkéknek a túlélés lehetőségét biztosította. Itt inkubátorokra, speciális gyereklélegeztető-gépekre gondolok, amiket még egy mérnöktársával együtt maguk kreáltak.

Rendkívül sok komoly szakorvos, mai szaktekintély dolgozott ott még fiatalon. Valójában nem a szakmát tanulta meg az ember, mert ahhoz semmi tudása akkor még nem volt, hanem a hozzáállást a szakmához.

Erre még visszatérünk, mármint a hozzáállásra. De most hagyom, meséljen csak orvosi karrierje kezdetéről.

Amikor felvettek az egyetemre 1980-ban, elsőévesként úgy gondoltam, hogy valamit kell csinálnom, mert szép és jó az egyetem, de már csak hat félév és orvos leszek. Eldöntöttem, hogy közelebbi kapcsolatot teremtek az egészségüggyel, ezért eljöttem a Honvédkórházba és a traumatológián megkerestem a főműtősnőt azzal, hogy szeretnék odamenni dolgozni valamit. Tudni kell, hogy akkoriban a betegfelvételi rendszer úgy működött, hogy hétfőnként a Honvédkórház gyakorlatilag mindenféle esetre felvételes volt: égés, idegsebészet, baleseti sebészet, szájsebészet, minden. Ez azt jelentette, hogy Budapest és az agglomeráció összes sérültjét odavitték. A hétfő volt az a történet, aminek azt a címet adhatnánk, hogy „háború”. Szóval a főműtősnő azt mondta, hogy ha akarok, hétfőnként jöhetek műtősfiúnak és betegszállítónak. Ez így is ment három évig. Az egyetemnek vége volt délben, aztán egytől már műszakban voltam másnap 8-ig. Ennyi idő alatt rengeteg mindent láttam, és egyre több dolgot engedtek, ami hihetetlenül jó iskola volt.

Negyedév telt el, de már elkezdett érdekelni az általános sebészet, ezért elkezdtem vállalni felvételes ügyeleteket. Ekkor megtanultam beteget vizsgálni, felvenni, illetve adminisztrálni. Aztán egy idő után bejárhattam műtétekre asszisztálni, ami sokkal tanulságosabb volt, mint egy ábra valamelyik könyvben, ahol minden ideális. Ez körülbelül másfél évig tartott.

Ezután kezdtem bejárni a csepeli kórház traumatológiai osztályára, ahol Somogyi Szilveszter volt a vezető. Az egyik legzseniálisabb figura volt, akivel valaha találkoztam, mivel rendkívül művelt ember volt és folyamatosan szívatott mindenkit. Vizsgáztatott általános intelligenciát érintő kérdésekkel. A műtőben simán megkérdezte például azt, hogy kinek a szobra van a Keleti pályaudvar homlokzatán. Mindig ilyeneket kérdezett a legváratlanabb pillanatokban.

Mivel kellően bolond voltam, 1982-ben emellett elkezdtem mentőzni is. A Markó utcában jelentkeztem. Először egy hónapig kocsit takarítottam, majd ápolóként dolgoztam, aztán onnantól számítva, hogy megszereztem a mentőtiszti képesítést, majdnem húsz évet lehúztam.

fotó - Kárpáti Lóránt Máté

Ide pipázik a doktor úr. Háttérben az ágy, amin bár sosem alszik, de meg van vetve. Babonából, mint mondta.

Egészen pontosan 18 évet, ahogy olvastam. De itt álljunk meg egy pillanatra. Ez talán az egyik legnehezebb területe a betegellátásnak, hiszen rendkívül nagy felelősség azonnali döntéseket hozni. Milyen képességeket és személyiséget igényel ez a fajta munka?

Hát, nagyon sok mindent. Azért mielőtt mentő lettem, ápolóként dolgoztam öt évet, ez fontos. Szóval ismertem azokat az embereket, akikkel együtt dolgoztam. Csomó olyan döntéshelyzettel találkoztam, ahol még nem nekem kellett akkor döntést hoznom, hanem csak láttam azonnali szituációkat, amikor lépni kellett. Egy-egy beteg élete múlhatott rajta. Én ezekbe a helyzetekbe beleszoktam.

 

A kihívások éltetnek. Persze megvizsgálok mindenkit, csak a „tíz napja fáj a derekam” című történet nem okoz adrenalin-fröccsöt. De mikor tegnap reggel behozták a Margit hídról kőre leugrott nőt, akinek aortarepedése volt, az mondjuk egy szép „challenge”. A prompt, azonnali döntéseket szeretem, azok motiválnak.

Tisztelem azokat az elméket, akik egy-egy eset fölött hosszadalmasan elgondolkodnak, de számomra az kell, hogy legyen egy feladat, döntés, továbblépés. A mentőzés is nagyon jó iskola volt. Emellett egyébként baleseti sebészként dolgoztam, tehát két főállásom volt egy időben.

Hülye duma és nem is szeretem, amikor az én korosztályom arról beszél, hogy „bezzeg az én időmben”, de amikor azt mondják a fiatalok, hogy tizennégy műszakra vannak beosztva és nagyon fáradtak, akkor azért tudnék mesélni…  Nem egyszer volt olyan, amikor bejöttem dolgozni péntek reggel, a műtőben bent volt délután fél négyig, aztán jött a délutáni vizit, a hétvégét pedig ügyelettel töltöttem, ezután hétfőn elkezdtem mentőzni, lenyomtam egy teljes műszakot, kedd reggel vissza a kórházba, ügyeltem egy éjszakát, szerda szabad volt, csütörtökön nappal elmentem mentőzni és akkor pénteken megint csináltam egy hétvégét. Soha annyi pénzem nem volt, mint akkor… mert nem tudtam elkölteni. Mire is költöttem volna? Vettem egy rúd szalámit, kenyeret, paprikát, aztán ha elfogyott, vettem az újabb szalámit.

Jól lehetett így spórolni.

Tulajdonképpen igen, de az embernek ráment mindene.

A mentőzést értem, de hogyan lesz valakiből éppen toxikológus? Egész biztosan látványos eredményeket lehet elérni, de nem egy szép, kellemes szakma.

Egy véletlen csavarral lettem toxikológus. Baleseti sebészként dolgoztam itt a Honvédkórházban. Aztán jött a gumiallergia, ami elég jelentősen megváltoztatta az életemet.

Csak úgy, a semmiből?

Valahogy úgy. Lettek kiütéseim, viszketett, aztán odáig fajult az ügy, hogy tulajdonképpen nem tudtam kesztyűt húzni.

Gondolom más meg nincs, amit lehetne használni.

Nincs. Csak régen operáltak gumikesztyű nélkül. Habár ma már vannak neoprén kesztyűk, amikre sokkal kevésbé vagyok érzékeny, de egyértelmű volt, hogy radikális váltás kell.

És akkor hogy jött a toxikológia?

A mérgezés mindig is a sürgősségi ellátás része volt, és az egyik kollégám megkeresett, hogy nincs-e kedvem kipróbálni, amire rögtön igent mondtam.

Szóba sem került valamely másik terület?

Nem is gondolkodtam nagyon ezen. Akkoriban egy kicsit el voltam kenődve, azért mégiscsak beleöltem tíz évet a traumatológiába…

Akkor igazából örült, hogy a kollégája megkereste egy ajánlattal, amit gyorsan meg is ragadott?

Igen, majd egyre inkább megtetszett a dolog. Persze két-három évet tanulással töltöttem munka mellett, hiszen meg kellett ismernem a területet. Előtte, még sebész koromban is érdekes volt a mérgezés, de most aztán tényleg magába szippantott.

Beszélgettem már mentőorvossal, aki elmondta, hogy naponta bizony ki kell vonuljanak olyan esetekhez, amelyek nem feltétlenül indokolnák a sürgős ellátást. Felteszem, Ön viszont sorozatosan gyakorlatilag csak olyan esetekkel találkozik, amelyekkel mentőként dolgozó kollégái csak sok év vagy akár évtized alatt. Hogy lehet ezt bírni?

Igen, alapvetően így van. A sürgősségi osztályon koncentráltan vannak jelen a speciális ellátást igénylő esetek. Arról nem is beszélve, hogy így, hogy ennyi éve vagyok a szakmában, megkeresnek a legkülönfélébb dolgokkal. Nem csak arra gondolok, hogy bevettem húsz altatót és megittam rá fél liter vodkát, mert valljuk be, hogy az ilyesmi nem a toxikológia legnagyobb kihívásai közé tartozik. De mondjuk az ipari balesetek, vagy a ritka állati, növényi mérgezések, azok komolyabbak. Más kórházakból is megkeresnek, hogy nézzek meg egy-egy esetet. Szeretem az agymunkát.

Azt végképp nem értem, hogy 4-5 óra alvással hogyan lehet ezt csinálni…

Nem alszom sokat. Ennyire vagyok beállva. Ahogy öregszem, még inkább így van. Általában éjfél körül fekszem, majd öt vagy fél hat körül kelek. A plafonon nézem a kivetített projektoros órát, kicsit talán szundikálok, de nem komolyan.

Azon gondolkodtam, hogy valakinek, aki ilyen sok borzasztó dolgot lát és tapasztal, mint Ön, nem rendül meg az emberekbe vetett hite?

Hogy miért nem leszek öngyilkos, arra gondol? Nos, azért, mert kívülálló vagyok.

Nem érinti meg soha egyik eset sem?

Nem, én akkor tudok segíteni, ha kívülálló maradok.

Akkor miben hisz egyáltalán?

Magamban.

A világképéről mi tudható?

Nem vagyok istenhívő. Még nem találkoztunk, nem futottunk össze. Nem is kerestük igazán egymást. Jól megférünk egymás mellett. Ha van, akkor van, ha nincs, akkor nincs. Én abban hiszek, amit én le tudok rakni az asztalra, hiszen a munkám alapvetően rajtam múlik. Mondom is néha a betegeknek, amikor szörnyülködnek és Jézus vagy Mária nevét említik, hogy ők nem fognak tudni most itt segíteni, sokkal inkább mi, orvosok. Természetesen mindenkinek tisztelem a hitét, függetlenül attól, hogy miben hisz.

Egyik kollégája – aki keresztény orvos – annak a véleményének adott hangot, hogy kifejezetten az egészségügyben dolgozóknak szükségük van valamilyen fogódzóra, különben megroppannak, de legalábbis a kiégés veszélye fenyegeti őket.

Nézze, elmúltam 55 éves, de nem érzem azt, hogy kiégnék. Több mint 30 éve űzöm ezt a sportot, igen nagy lendülettel mind a mai napig. Jól érzem magam benne. Nem mondom, hogy nem volt olyan napom, amikor elegem volt, de aztán elmúlt ez az érzés. Szívesen jövök be minden reggel, hiszen soha nem lehet tudni, hogy mi fog történni. Várom, hogy az a nap milyen kihívásokat tartogat. Munkaalkoholista vagyok. Megadatott, hogy a munkám egyben a hobbim is.

fotó - Kárpáti Lóránt Máté

A headset még az interjú előtt lekerült a füléről. Persze ettől még nem egyszer megszólalt a telefon.

Kicsit elidőznék még a „kívülállóság” fogalmánál. Amikor a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjével beszélgettem, tőle is azt kérdeztem: el kell felejteni az előző pácienst, amikor hozzák be a következőt?

Szó sincs róla, hogy az ember elfelejti, azt nem mondanám. De én nem vagyok benne a páciens körében, ezért nem is kell, hogy elfelejtsem. Látok egy beteg embert, akinek valamilyen tünetei vannak, nekem pedig lehetőségem van diagnózist felállítani és gyógyítani. Ebből áll össze az egész történet. Persze látom az embert is a tünetek mögött, de kívül maradok.

 

Amikor egy beteg elkezdi mondani nekem, hogy „képzelje magát az én helyembe”, az nem megy, azt nem tudom megtenni. Én az én helyemben vagyok, a saját életemben. Ha minden ember életébe belegondolnám magam, akkor a harmadik eset után tökön szúrnám magam egy hosszú, hegyes eszközzel, vagy hamarosan alkoholista lennék, aztán leugranék a hatodik emeletről a pszichés megterhelés miatt.

„Csupán” ez lenne a kulcsa annak, hogy be tudja indítani a munkája motorját minden reggel?

Igen.

Volt már bent az osztályon Önnél olyasvalaki, akár közszereplő, aki nagyon nem akarná, hogy kiderüljön a dolog? Ha volt ilyen, elmesélné a történetet név nélkül?

Erről nem mondok semmit. Salamon Béla egyik kabarétréfája arról szólt, hogy az öreg, akit alakított, valamilyen vállalatnál dolgozott tisztviselőként, és el akarták helyezni egy külső üzembe, Budapesttől 250 kilométerre. Ezt viszont megsúgta neki a főnök titkárnője, mire az öreg teljesen beijedt, hogy mi lesz vele. De a titkárnő azt tanácsolta neki, hogy ha az áthelyezésről beszélnének neki, mondja majd azt, hogy: „ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni”. Na, ez az, amit én nem fogok most megcsinálni. Hogy elmeséljem, hogy itt volt „x” politikus vagy „y” sportoló, illetve „z” színésznő. Sok volt.

Ez is elég.

Azt gondolom, hogy ezek az emberek ugyanolyan gyarlók, mint bárki más. Persze, furcsa dolog, hiszen az embernek közszereplőként minden egyes megnyilvánulására nagyon kellene vigyáznia.

Azért ne mondjuk azt, hogy a mátészalkai Marika néni ugyanolyan életet él vagy élhet, mint egy ismert politikus.

Igen, ezt aláírom. Gondoljunk bele néhány félmondatba, amik politikus palánták száját hagyták el. Ezek akár a karrierjükbe is kerülhetnek. Tény, hogy a nyilvánosság előtt viszonylag gyakran szereplő embereknek vigyázniuk kell.

Lényegében akár most Önről is beszélhetnénk, hiszen közkedvelt médiaszereplő, aki szinte már celebnek számít. Ha meghallják a nevét, rögtön arc is társul hozzá. Hogy érzi magát ebben a szerepben?

Ez nem egy szerep, magamat adom, amikor „szereplek”. Tagadhatatlan, hogy számtalan előnye van annak, ha az ember ismert és látják a világító dobozban: megismerik a boltban, kedvesebben mosolyognak rá, ami tök jó. A másik, komolyabb része, hogy talán azzal, amit időnként el tudok mondani a saját szakterületemmel kapcsolatosan, vagy ha hitelesen tudok kommunikálni ügyekről, akkor az emberek a hitelesség miatt jobban oda fognak figyelni arra, amit mondok. Például megbeszélik egymással, hogy „Te, ez a csávó nem arról beszélt, hogy vegyünk gázdetektort, ha már egyszer cirkóval fűtünk itthon?” És lehet, hogy éppen az fogja megmenteni valakinek az életét, így nem fog meghalni szén-monoxid-mérgezésben. Ilyenkor gondolom, hogy van értelme a szerepléseimnek.

Érdekes, hogy egy ideje már szeretem a „mumus” szerepet. Mire gondolok? Mondjuk a Család-barát című műsorban, ahol mások arról beszélnek, hogy mit süssünk, hogyan hímezzünk, ott egyszer csak megjelenek én és elkezdek beszélni a kábítószerekről, mérgezésekről, devianciákról. Mémek jelennek meg rólam. De nincs ezzel baj. Először furcsa volt, viszont így több év távlatából azt hiszen, van értelme ezt csinálni.

Azt mondja, nem szerepet játszik, mégis felvállalta a „mumus” karakterét és végső soron élvezi és hasznosnak is tartja, amit csinál. Nem alakult át ez a fajta nyilvánosság előtti szereplés egyfajta küldetéstudattá az évek alatt?

Sosem éreztem ezt küldetéstudatnak. Egyszerűen arról van csak szó, hogy amikor odakerültem a Péterfy Sándor utcai Kórházba és vezetővé váltam, feltűnt, hogy a toxikológia mindig is érdekes terület volt, főként az öngyilkosságok miatt. Ha végignézi dicső múltunkat, hogy mennyi híres emberünk lett öngyilkos: színészek, táncdalénekesek… De a nép csak annyit tudott, hogy elvitték ezeket az embereket az öngyilkosok kórházába, az Alsóerdő sorba, ahova viszont nem lehet bemenni, ott senki nem nyilatkozott, az ajtók be voltak zárva, szó szerint. Aztán megnyílt, az embereket pedig érdekelte, hogy mi van ott. Ha meghalt két ember szén-monoxid-mérgezésben, az eladható hír volt a tévében? Hát persze. Jött a média, hogy csináljon egy riportot, és akkor megjelent egy kopasz, szakállas csávó, aki el tudott mondani értelmesen három mondatot. Aztán erre a történetre rászoktak. Azt gondolom, nagyon sokat jelentene a mi szakmánkban, ha az egészségügy jobban merne kommunikálni.

Mondok egy példát. Van egy anyag a híradóban egy gyerekről, akinek valamilyen nagyon speciális betegsége van, és Magyarországon nem tudják gyógyítani, hanem csak Franciaországban vagy Angliában egy bizonyos centrumban. Erre aztán jön a felhívás, hogy rendezzünk gyűjtést számára. A tévé előtt ülők pedig arra gondolnak, látva ezt a borzasztó esetet, hogy bezzeg a drogosokat és az alkoholistákat gyógyítják, de ezt a szerencsétlen gyereket meg a magyar egészségügy cserben hagyja. Azt gondolom, tényleg van olyan betegség, amit nem kell feltétlenül, hogy minden országban tudjanak kezelni, hiszen olyan ritka. Egészen tavalyig a magyar betegek hosszú időkön át Bécsbe jártak tüdőtranszplantációért, de ezt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kifizette.

Ugyanez a helyzet ezzel a gyerekkel: amennyiben a szakma azt mondja, hogy ezt a gyereket nem tudjuk gyógyítani, akkor az OEP finanszírozza a kijutást, a család kinti tartózkodását, a kezelést vagy a műtétet. De ezt nem mutatja a média. Hol van ilyenkor a szakma? Hány animációt lehetne csinálni, amivel megmutathatnák, milyen betegsége is van egy adott embernek.

Czeizel Endre volt az első olyan orvos, aki a nyilvánosság előtt elkezdett a genetikáról beszélni. Fogalmunk sem volt például a DNS-ről előtte. Hihetetlenül érdekes dolgokat mondott. És nagyon sok jót tett azzal, hogy áttört egy gátat. Ez volt az egyetlen olyan orvosi műsor, aminek csak haszna volt. Nem úgy, mint a maiak…

Nagyon fontos, amit most mond, hogy tudniillik milyen jó volna, ha a szakma is többször megszólalna. Nos, éppenséggel van, aki megszólal: Sándor Máriára, a fekete ruhás nővérre gondolok például. Csak ők nem ilyesmikről beszélnek, hanem az áldatlan állapotokról, hogy éppen mi nincs kifizetve.

Nézze, bejött ide a Honvédkórházba, látta a dogokat. Jól néz ki ez a kórház?

Ez igen. De van sok, amelyik nem.

Igen, de én ebben a kórházban dolgozom. Jók a körülmények? Dől a falakról a víz? Leszakadt csempék mindenhol? Büdös van a folyosón?

Nem. Itt nem.

Így kellene kinéznie az intézményeknek. Ha visszamenne az előző munkahelyemre, a Péterfybe, ott a toxikológián utólag beleszagolva a levegőbe, azt kell mondjam, hogy rettenetesek a körülmények. És ilyen körülmények között is baromi jól teljesít a magyar egészségügy mind a mai napig. Nekünk itt semmi okunk nincs a panaszra. Több mint két éve itt dolgozom a Honvédban, ha valami gyógyszerre volt szükségünk, soha nem volt olyan, hogy „nem” lett volna a válasz.

Azt gondolom, az egészségügy mindenkit érint Magyarországon. Hogy van-e háziorvos, ügyelet, mikor ér ki a mentő, mennyit kell utaznom, hogy bejussak a rendelőbe, mikorra kapok időpontot.

Ezért lenne fontos, hogy mondjuk reformokkal támogassuk a rendszert, a forrásokat pedig ne kivonjuk belőle, hanem éppen hogy beletoljuk.

Alapvetően nem vagyok egészségpolitikus, a teljes ellátórendszerre annyira nem látok rá. Azt gondolom, hogy a sürgősségi ellátás fejlesztése az, ami felé ma halad a világ. Amerikából indult, de most már Európában is egyre inkább így van. Ez az ellátórendszer egyfajta tehermentesítését jelenti. Erre nagyon komoly hangsúlyt kellene fektetni. Megint mondok egy példát: tizenöt évvel ezelőtt, ha lement valaki a háziorvoshoz azzal, hogy fáj a hasa, akkor az megnyomkodta, megnézte és elmondta, hogy valószínűleg vakbélgyulladása van a páciensnek, így beutalta az egyik kórház sebészetére. Ott vért vettek, laboroztak, satöbbi, és néhány órán belül eldőlt, hogy vakbele van-e, vagy sem.

Ma ez úgy zajlik, hogy a sebészeti osztályon ügyeletben megfordul 35 beteg, akik közül meg kell operálni hatot. Megjön ez a betegszám, csak a sürgősségi osztály megszűri, és csak az a néhány beteg kerül fel a sebészetre, akinek tényleg kilyukadt a hasa vagy egyéb ilyen komoly dolog, szóval fölöslegesen nem foglalja az ágyat. Emellett felkerül még egy-kettő, akiről a sebész nem tudja eldönteni, mi a baja, mert nem egyértelmű, ezért megfigyelésre benntartja 12 vagy 24 órára.

A sürgősségi ellátórendszer fejlesztése nagyon fontos lenne. Nemcsak a súlyos betegek állapotának azonnali stabilizációja és javítása érdekében, hanem azért is, mert ezeknek a betegnek a jelentős része eddig a fekvőbeteg-ellátórendszer intézményeit terhelte, amire egyszerűen már nincs kapacitás.

Persze lehetne itt beszélni a fizetésemelésekről, igen, tényleg fontos, ahogyan a paraszolvencia is. Mondjuk én a paraszolvencia miatt nagyon könnyen ugatok, mert nálunk nincs.

Itt most a hálapénzről, a jattról beszélünk, ugye? Csak mert nem biztos, hogy mindenki érti az Ön által használt szép latin kifejezést.

Ja, a boríték. A tavalyi évben én talán kerestem így 100 ezer forintot. Egy osztályvezető főorvos, mondjuk egy sebész, belgyógyász, nem is beszélve egy nőgyógyászról, ha évente csak 100 ezer forintot keresne ebben a formában, akkor jobban tenné, ha öngyilkos lenne, mert abból nem fog megélni.

Persze nagyon sokan vannak olyanok is, akik nem fogadják el. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az a sok milliárd forint, ami hálapénzre elmegy, az valahol és valakiknél lecsapódik ma Magyarországon.

fotó - Kárpáti Lóránt Máté

Kell egy kis gesztikuláció is.

Világos és logikus, hogy fejleszteni kellene a sürgősségi ellátást, mert tehermentesítené az egész struktúrát. De mégis hogyan, amikor alapvető problémák vannak a rendszerben?

Az a baj, hogy nincsen elég szakember hozzá. Sürgősségi osztályt lehet csinálni, nem olyan bonyolult dolog, pénz kell hozzá és fel kell építeni. Csak meg kell tudni tölteni tartalommal, kell hozzá ember: nővér, segédnővér, orvos, szakorvos.

Ez nem úgy működik, hogy valakit, aki eddig nőgyógyász volt, levezénylünk a sürgősségire, mert hiába orvos, ha lehet, hogy nem látott immár húsz éve szívrohamos beteget. Mégis ma nagyon sok egészségügyi intézményben úgy működik a sürgősségi osztály, hogy tulajdonképpen az egész kórháznak feladata, hogy beügyeljen a sürgősségire, mert nincsen elég ember.

Önöknél mi a helyzet?

Itt nyolcan vagyunk orvosok egy műszakban, körülbelül 160 betegre. Első pillanattól kezdve ellátjuk őket, de fontos, hogy nem vagyunk egyedül. Ez azt jelenti, hogy odarakok egy fél éve végzett kollégát a beteg mellé, aki tudja, hogy ha hátrafordul, akkor ott vagyok mögötte. Lehet, hogy nem szó szerint fizikálisan, de a szomszéd vizsgálóban, így bármikor hívhat, kérdezhet.

Azért én mégiscsak azt mondanám, hogy rendben, fejlesszük a sürgősségit, de ez már csak egy következő lépés lehetne azután, hogy minden jogos járandóságot, mondjuk a túlórapénzeket kifizetjük a nővéreknek, ápolóknak. Mert olyan normális országban nem fordulhat elő, hogy ezek a pénzek vissza legyenek tartva.

Azóta már kifizették ezeket a dolgokat. De igen, olvastam én is, hogy vannak ilyen esetek.

Konkrétan olyan esetek vannak, hogy egy nővér húsz év munkaviszony után havonta 89 ezer forintot keres.

Akkor valaki csodálkozik azon, hogy elmennek a nővérek? Tőlünk most öten vagy hatan mentek el egy másik egészségügyi intézménybe, mivel az ottani igazgató azt mondta nekik, hogy 60 ezer forinttal több lesz az alapfizetésük, nettóban. Ráadásul más osztályra, nem a sürgősségire kerülnek, ahol kicsit kényelmesebb munkát végezhetnek. Hiába szerettek ők itt dolgozni, a hatvan rugó az hatvan rugó. Lehet új cipőt venni a gyereknek. Ezek baromi fontos dolgok, amire nem mondhatom, hogy maradjon valaki lelkesedéből. A boltban nem adják olcsóbban a párizsit valakinek, aki a Honvédkórházban dolgozik.

Ami még érdekes, hogy megjelent a konkurenciaharc a sürgősségi ellátásban is. Mivel ott sincs elég orvos, tudják azt mondani bizonyos intézmények, hogy az ottani sürgősségi osztály fizet egy szakorvosnak mondjuk nyolcezer forintos órabért számlára. Ha belegondol, valaki megcsinál egy 24 órát, az körülbelül 200 ezer forint. Ha pedig egy hónapban vállal négyet, az már 800 ezer körül van, amiről számlát is ad a kórháznak. A számlás történet amúgy is jobban jön ki egy kicsit, mert nem kell egy csomó járulékot fizetni utána. Ha ehhez van egy jó könyvelője, akkor ebből a pénzből tud csinálni mondjuk egy félmillió forint nettót. Emellett tegyük fel, hogy ennek az illetőnek valahol van részállása, ahol alkalmazottként dolgozik egy alapfizetésért. Egybevéve nem egy rossz pénz.

Szóval elindult egyfajta verseny az intézmények és az orvosok között?

Igen. Vegyük azt, hogy megépítem a sürgősségi osztályt, mert EU-s pályázaton kapok rá pénzt, de honnan tegyek bele embert?

Hát, jobb híján elkezdjük átcsábítgatni innen-onnan az orvosokat.

Ha nem is főállásba csábítgatnak át, de igen. Úgy kell elképzelni, hogy egy szakorvos a szabadnapján elmegy máshová ügyelni. A nyolcezer forint óránként még nem is teteje, hallottam olyanról is, ahol tízezret adnak.

Úgy érzem, ez egy kényszerű, hibás megoldás.

Az a kérdés, hogy egy ilyen egészségügyi ellátórendszer meddig tudja ezt üzemeltetni. Szóval honnan lesz erre pénze? A másik furcsa dolog, hogy ez a verseny vajon hová vezet majd? Mert szerintem akár oda is, hogy bedől a rendszer, mert egy idő után már nem tudnak fizetni. Nem tudom.

Pár hete arról beszélt, hogy Magyarországnak nincsen alkoholstratégiája.

Hát, azt mondták, hogy csinálják, akkor meg biztos úgy van.

Öntől származik az a számadat, miszerint évente 30 ezren halnak meg alkohollal kapcsolatos betegségek miatt. Megnéztem, ez olyan, mintha Vác teljes lakossága kihalna egy év alatt. Ennek ellenére nincs stratégia. De miért? Túl kényes téma a vezetőinknek?

Ezt ne tőlem kérdezze! Alapvetően nálunk az alkoholfogyasztás a szocializáció része.

Borban az igazság, meg egyebek?

Pontosan. Tök jól hangzó szlogenek. Ezekkel élünk. Ha elmegy valahová, egy nem hivatalos látogatásra, az első kérdés rögtön az, hogy mit iszol? És aki kérdezi, nem buborékos üdítőitalra, limonádéra gondol.

Hogyan lehet ezeket kigyomlálni? Felteszem, nem egy rövid mutatvány lenne.

Emberöltők kérdése. Most mi van, ha valaki befejezi a vizsgaidőszakot?

Elmegy inni a haverokkal.

Így van, isznak és mennek bulizni. Nem mintha mi nem ezt csináltuk volna. Éppen ez az, nem egy modern jelenségről beszélünk, már részünkké vált az alkoholfogyasztás.

Újabb idézet Öntől: pár éven belül egymillióra nőhet az alkoholisták száma a mostani 800 ezerről Magyarországon, mert „olyan utánpótlás-nevelés van, hogy a Puskás Ferenc Akadémia ahhoz képest kutyafüle”. Oké, tudom, nem egészségpolitikus, de Ön szerint kinek és mit kellene tennie?

Az biztos, hogy ezt az egész kérdést nem lehet felülről elkezdeni megoldani. Nem úgy működik, hogy összehívják az összes magyar fiatalt, kiviszik őket egy mezőre, középre kiáll egy miniszter vagy államtitkár, aki ki van hangosítva, majd azt mondja: gyerekek, ne igyatok, mert az rossz, ne kábítószerezzetek és ne dohányozzatok, de tanuljatok jól. Erre a gyerekek homlokukra csapnak és azt mondják, hogy igaza van. Ilyen nincs.

Gondoljon egy olyan családra, ahol a gyerek azt látja, apa tolja az ivást, dobálja a félkarú rablóba a kétszázast a három szilváért, anya hat órát ül a tévé előtt, időnként piál, de inkább altatót szed. Ilyen esetben mit várunk a gyerektől?

Valószínűleg később ő is inni fog, meg szerencsejátékra pazarolni a pénzét. Ez volt az otthoni minta.

Hát így van. És akkor nyakon vágjuk a gyereket, mert részegen jön haza? Nem inkább magunkat kéne?

Egyébként Ön mit mondott a drogokról a gyerekeinek? Hiszen tényleg látott már ezt-azt.

Soha nem beszélgettem velük úgy, hogy most akkor leülünk. Láttak tőlem egy modellt, hogy nem iszom és nem kábítószerezem. Jó, persze van nálam is az edzésfüggőség, a munkaalkoholizmus, a mogyorós csokoládé és a pipázás. De hogy értse: tegnap fejezte be a fiam a vizsgaidőszakot, este kialudta magát, ma mennek el bulizni, ahol valószínűleg nem almalével koccintanak és ünnepelnek. Erre annyit mondtam neki, hogy szerintem tudja a kereteit. Szóval van egy keret, ami viszont nem azt jelenti, hogy néha egy-egy kihágás ne férne bele. Általában azt szoktam kérdezni tőle, hogy kell-e pénz vagy nem? Szerintem ha az ember eljut idáig a fiával az elmenetel kapcsán, az már bőven jó. Bizalmi kapcsolatot kell kialakítani.

Nemrégiben megjelent Önről egy fotó az interneten, amelyen az egyik ismert amerikai televíziós sorozat főszereplőjéhez, Heisenberghez hasonlították, hiszen szinte a megszólalásig hasonlítanak. Mit szólna ahhoz, ha én pedig azt mondanám, hogy ma Magyarország Totál szívás?

Nézze, kijutottunk a foci eb-re, ami nem rossz. A vízilabdás fiúk döntetlent játszottak a görögökkel, az sem gáz. A kézilabda Európa Bajnokság is kezdődik, abban sem állunk valami rosszul. Úgy gondolom, Budapest egyre jobban néz ki, ahogy járom a várost. Nem vagyok nagy partyarc, de néhányszor éjszaka a Kazinczy utca környékén megfordultam, jól néz ki a belváros, a fiatalok is zabálják, amennyire tudom. A kivilágított Budapest ilyenkor télen egyszerűen csodálatos. Futóbolond vagyok, azaz sokat futok a városban. Egyre jobb a közlekedés. Tök jó éttermek, burgeresek vannak. A színházi, komolyzenei élet is rendben van szerintem. Nem gondolom, hogy totál szívás lenne az itthoni történet. Persze könnyű nekem egy ötödik kerületi nagypolgári lakásból reggel kinézni az ablakon, egy stabil munkahellyel, a nyilvánosság előtt is ismert arcként. De ha a tiszaeszlári Cinka Panna utca 15. szám alatt laknék, valószínűleg máshogy látnám a dolgokat.

kép - Kárpáti Lóránt Máté

A hasonlóság csupán a véletlen műve, de akkor is: mint két tojás.

Beszélt sportról, gasztronómiáról és infrastruktúráról. De mi a helyzet a politikai viszonyokkal? Erről soha nem kérdezték még, tudom.

Ha arra kíváncsi, világéletemben Fidesz-szavazó voltam. Elnézve a jelenlegi palettát, nem tudok most Önnek más alternatívát mondani, amelyikre én teljes szívemből rá tudnék szavazni.

De a Fidesszel sem ért egyet mindenben?

Persze, hogy nem.

Látva az elmúlt hat évet, ma is rájuk szavazna?

Ki másra? Ez a gáz.

Tudja jól, hogy éppenséggel az is egy választás, ha nem választ.

Jaj, isten ments attól. Az a passzív ellenállás, amit annak idején az 1848-as forradalom idején mondtak a nemeseknek, hogy tessék visszahúzódni a birtokra és nem csinálni semmit. Attól nem fog megváltozni semmi. Én nem akarok ilyen lenni, persze aktívan politizálni sem akarok egyáltalán. Habár politizáltam már életemben.

Valóban? Milyen formában?

Teljesen amatőr szinten. Fideszes önkormányzati képviselő voltam 1994-től négy évig Budaörsön, utána meg Pest megyében voltam megyei képviselő. Jó volt. Úgy voltam Budaörsön képviselő, hogy a tizennyolc fős testületben én voltam egyedüli fideszes, a többiek az MDF, az SZDSZ és az MSZP tagjai. Mondhattam én ott bármit? Hát persze, úgysem volt foganatja. Amikor pedig megyei voltam, ott egy stabil fideszes többség volt, kétharmad, ott meg azért nem volt túl sok foganatja.

Szóval nem azt mondom, hogy a mostani lépésekkel mind egyet tudok érteni, mert nem. Fontos, hogy kritikával olvassunk mindent, mert nem egy helyről kell beszerezni az információt. El kell olvasni a narancsot, de a 168 órát is. Csak nehéz, mert erre nincs nagyon időm, régebben többet olvastam. Ma munka van, igazságügyi szakértés, oktatás, egy kis magánélet. Moziba szeretek járni még.

Utoljára már csak azt kérdezném, hogy hol és hogyan képzeli el magát mondjuk öt év múlva?

Addigra Ön lediplomázik. Túl sokat nem fog változni, talán én sem. Visszajön, és remélem, öt év múlva ugyanebben a fotelben ülve fogok Önnel beszélgetni. Hogy a hajam kevesebb lesz, azt nem gondolnám, mert most sincs túl sok belőle, de az, hogy a szakállam teljesen megőszül, az valószínű. Remélem azt is, hogy hatvan évesen is ugyanígy 85 kg leszek és tudok annyit futni, mint mostanában. Ja, és hogy Hondám lesz, ugyanis Honda-mániás vagyok. Gyakorlatilag mindent úgy képzelek el, mint most. Nincsenek nagy elvárásaim, különlegesebb terveim a jövővel kapcsolatban.

Azért a mogyorós csoki maradjon meg?

Megmaradhat, bár ahogy az ember öregszik, egyre óvatosabban kell bánnia a csokoládéval.

Minden a mennyiségen múlik, ezt egy toxikológusnak tudnia kell…

Hát persze, a kiló meg könnyebben megy föl, mint le. Főleg, ha az ember három vagy négy napot kihagy a mozgásban, mert nincs ideje. De azért igyekszem futni. A hétvégén verseny van: Zuzmaraton a Kincsem Park lóversenypályáján.

Ha jól tudom, van olyan is, hogy Zuzmaratonka, ahol jóval barátságosabb távolságot kell teljesíteni. Azt talán még én is le tudnám futni.

Igen, hát mi a nagyobbra megyünk. Az osztályról többen komolyabban futunk, szóval zuzmarázunk egy jót.