Cseng a telefon, felveszik, beszélgetnek, aztán leteszik. Általában ez történik, tudjuk. De mi a helyzet akkor, ha a vonal túlsó végén egy súlyos krízisben lévő gyerek van? Mit lehet akkor tenni, ha egy fiatal öngyilkos akar lenni? Vajon a felnőttek képesek beszélgetni a gyerekeikkel? Miképpen lehetséges nem benne ragadni egy-egy történetben? Bármennyire is elcsépeltnek hangzik, az ő történeteik valójában a mieink. A gyerekeinké. Reményiné Csekeő Borbálát, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjét arról is kérdezi Kárpáti Lóránt Máté, hogy milyen problémákkal találkoznak az évi több tízezer hívás során, mikor kerülhet sor személyes találkozásra, illetve szóba kerül az is, hogy mi a teendő, ha valaki éles helyzetben leblokkol.

Először is mesélj egy kicsit magadról, a szüleidről! Neked milyen gyerekkorod volt?

Nem tudom, van-e olyan, hogy átlagos gyerekkor, de ha igen, akkor nekem az volt. Átlagos, négytagú, teljes családban nőttem fel, szüleimmel, húgommal. Édesapám gépész- illetve hegesztőmérnök, aki most hetven évesen is még aktív. Édesanyám pedig, aki már sajnos nem él, tanítónő volt, és szerintem nagyon jó pedagógus volt.

Az édesanyád milyen tanár volt?

Kicsiket tanított, alsó tagozatos tanítónő volt.

Mi volt meghatározó ebben az átlagosnak mondható családi légkörben?

A természet és az állatok szeretete mindenképpen. Amikor még csak lakásban laktunk, akkor is mindig volt néhány állatunk, de mindig az volt az ígéret, hogy majd ha családi házunk lesz, akkor majd bármi lehet. Hát, lett is mindenféle. A húgom azóta is hivatásszerűen állatokkal dolgozik, bár sok gyerekkel is foglalkozik a lovasiskolájukban. Én maradtam elsősorban az embereknél.

Tehát az emberek kerültek nálad a fókuszba. Hol tanultál és milyen szakon végeztél?

Pszichológus vagyok. A gimnázium közepe táján fogalmazódott meg bennem, hogy ez a terület engem érdekelne. Nagyon szerettem és szeretek beszélgetni, mások történeteit meghallgatni. Aztán valahogyan a tudomásomra jutott, hogy vannak olyan emberek, akiknek ez a munkájuk. Nagyon megtetszett a gondolat, hogy ez lehet egy munka, egy hivatás, sőt, ezzel lehet másoknak segíteni.

Ez volt a vezérvonal, de mellette ott volt a fejemben, hogy akár tanítónő is lehetnék, mint B terv.

Akkoriban nem tanítottál?

Nem. Amikor először felvételiztem az ELTE-re és nem vettek fel, elmentem egy gyerekkórház neurológiai osztályára segédápolónak.

Egy évig készültem így a felvételire, de ekkor már éreztem, hogy kell egy B terv is, mert nem akarok még egy évet halasztani. Ezért jelentkeztem a tanítónőképzőre. A pszichológia mellett a pedagógia, gyógypedagógia érdekelt.

Aztán másodszorra már felvettek, tanácsadó és személyiség szakirányon végeztem… kicsit később az eredeti tervekhez képest, merthogy az egyetemi évek alatt születtek a gyerekeim, így lassabb ütemben jártam be. Ide a Kék Vonalhoz is azokban az időben kerültem.

Kicsit visszakanyarodnék: mi volt az oka annak, hogy abban az egy évben, amíg a felvételire készültél, éppen egy gyerekkórházba mentél el dolgozni? Már egész korán tudatosan eldöntötted, hogy gyerekekkel szeretnél foglalkozni, vagy ez egy logikus lépés volt?

Nagyon fiatal voltam, nem tudtam volna magamat elképzelni hiteles tanácsadóként, hogy segítsek egy nálam idősebbnek. Egy olyannak, aki kétszer vagy háromszor többet élt, mint én. Ma már egyébként nem gondolom, hogy egy húszéves nem tud segíteni egy ötvenévesnek.

Maradtak hát a gyerekek, akikkel mindig jól kijöttem, sokat foglalkoztam a nálam kisebbekkel. A húgom kortársaival, édesanyám tanítványaival sokszor voltam osztálykiránduláson, gimnazistaként pedig bébiszitterkedtem, önkéntes munkát végeztem egy fogyatékkal élő gyerekek számára fenntartott otthonban. Valahogy ebben magabiztosabbnak, kompetensebbnek éreztem magam.

Amikor rátaláltam a Kék Vonal önkénteseket kereső hirdetésére, akkor nem is annyira a „gyerekügy” szólított meg, hanem egyáltalán a lehetőség a konkrét segítő beszélgetésekre. Erre az egyetemi keretek között az első években nem volt gyakorlati lehetőség. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy miközben – vagy esetleg mielőtt – akár öt-hat évet szánok arra, hogy pszichológus legyek, nem ártana kipróbálni, hogy egyáltalán hogyan működnék ebben.

kép - Kárpáti Lóránt Máté

Mikor volt mindez, mióta dolgozol az alapítványnál?

Kereken 2000-ben jelentkeztem önkéntesnek, és egészen a lányom születéséig, 2003-ig ilyen minőségben is dolgoztam.

Aztán amikor az egyetem és a gyerekek is engedték, hogy visszajöjjek, az első utam ide vezetett. Újra felvettem a fonalat. Valahogy egy olyan időszakban keveredtem ide vissza 2007-ben, amikor lehetőség volt bővítésre. Pár hónapra rá vált a szolgálat 24 órássá.

A fordulópont előtt milyen időbeosztással működtetek?

Délután, illetve kora este, egytől kilencig. A hosszabb nyitva tartás több hívást, több háttérmunkát jelentett. Abban az időben a civil szervezeteknek nemcsak a szakmai munkája, de az egész léte átformálódott: bővebb belföldi pályázati rendszer, aztán külföldi források jelentek meg, ami új feladatok elé állított minket is.

A részmunkaidős állásból nagyon hamar főállású dolgozóvá váltam, aztán amikor az akkori vezető, Flaskay Éva nyugdíjba ment, én lettem a szakmai vezető-helyettes, aztán a szakmai vezető.

Mit gondolsz – ha lehetséges ezt általánosan megfogalmazni –, mi az a krízishelyzet, az a pont, amikor egy gyerek vagy fiatalkorú felhív titeket?

Nem hiszem, hogy ehhez krízishelyzet kéne. Biztos van olyan hívás, sőt tudom, hogy van, amikor valakinek ez a vonal az utolsó szalmaszál, annyira mélyen van már a gödörben. De azt is tapasztalom, hogy ez a szolgálat olyan értelemben is nagyon alacsony küszöbű, hogy nem azt várjuk, hogy valaki csak akkor telefonáljon, amikor már nagy a baj. Egyszerűen ha unatkozol, rossz kedved van, vagy nincs kivel beszélgetned, bőven elég ahhoz, hogy felhívd a Kék Vonalat.

Mi a helyzet a felnőttekkel? Ők is szoktak telefonálni?

Igen. Hála az ilyen megjelenéseknek, az alapítvány egyre inkább kezd ismertté válni a szülők korosztályában is.

Talán van egy nagyon lassú, de pozitív folyamat, ami arról szól, hogy a felnőtteknek a gyerekekért érzett felelőssége növekszik. Arra gondolok, hogy valaki azért telefonál, mert valahol a látókörében van egy gyerek, aki miatt aggódik, de fogalma sincs, mit tegyen. Ez a típusú hívás is egyre gyakoribb. Tehát fogadjuk természetesen egy felnőtt hívását is, ha egy gyermek ügyében kér segítséget.

kép - Kárpáti Lóránt Máté

Éppen ide kapcsolódik, hogy az Etikai Kódexetekben a következőt olvastam: „A gyermekeket meg kell hallgatni és a felnőtteket segíteni kell abban, hogy erre képesek legyenek.” Ebből az következik, hogy a szülők nagy része nem tud megfelelően beszélgetni a gyerekével?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez nem mindig olyan egyszerű. Szülőként jómagam is ezt tapasztalom. Nem mindig könnyű megtalálni azt a kérdést, ami nem hat se faggatózásnak, se kihallgatásnak, mégis elindít egy beszélgetést. Nehéz fenntartani a szülő-gyerek viszonyban a bizalmat akkor, amikor a gyerek is folyamatosan változik, meg maga a család is. Azt nem gondolom, hogy egy felnőtt vagy egy szülő nem képes egy gyereket meghallgatni, azt pedig végképp nem, hogy a Kék Vonal idegen ügyelője mindig jobban képes valakit meghallgatni, mint a szülő. Viszont az biztos, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egy szülőnek segítség kell abban, hogy ezt jól csinálja.

Gondolom, ilyen esetekben igyekeztek különböző objektív tanácsokat adni.

Inkább úgy fogalmaznék, együtt gondolkodunk a helyzeten, és ha arra van szükség, megosztunk objektív információkat is.

Mennyire gyakoriak a családon belüli erőszak miatti hívások? Azért ragadom éppen ezt ki, mert a téma mindig a társadalom látómezejében van.

Nagyságrendi választ tudok mondani. Tavaly közel kétszáz ilyen hívásunk volt, ami heti hármat jelent. Egy viszonylag állandó számról beszélünk, legalábbis az elmúlt évek adatai alapján.

Ezek milyen súlyúak? Meg lehet ezt ítélni?

Nehéz megítélni, változó, hogy mit mond el egy gyerek a helyzetből. Nem is lenne jó súlyozni erőszak és erőszak, bántalmazás és bántalmazás között. Hogy sok a veszekedés otthon és előfordul, hogy apa ellöki anyát, aki sírni kezd, vagy valaki felpofozza a másikat…, ilyesmit sajnos gyakran hallunk. Nehéz viszont pontosan látni, sokszor még egy hosszabb beszélgetésben, sok kérdés után is, hogy ez pontosan mit jelent, mennyire súlyos a gyerek veszély helyzete, elmond-e mindent.

Azért is nehéz válaszolni a feltett kérdésekre, mert időnként nagyon súlyos dolgokat mondanak el gyerekek a mindennapi élet részeként. Mesélik a történeteiket, és amikor jobban rákérdezünk ezekre, egyszer csak kiderül, milyen súlyos, akár rendőri beavatkozást is igénylő esetek számítanak mindennaposnak a környezetükben.

Kénytelen vagyok behozni egy kis politikát ide. Ismerjük azt az esetet, amikor egy polgármester megverte a feleségét, majd ezt később letagadta és a család vak komondorára kente tettét. Mennyire ártanak az ilyen és ehhez hasonló ügyek az áldozatoknak?

Minden olyan ügy árt a segítségkérésnek, a bizalomnak, amikor az lesz a végeredmény, hogy nem is történt semmi, de közben megmarad a gyanú, hogy mégis. Éppen a családon belüli erőszak, a gyerekbántalmazás, a párkapcsolati erőszak, az ezeken belüli szexuális visszaélések azok a területek, ahol eleve a legnehezebb segítséget kérni. Annál az áldozatnál, aki eljut odáig, hogy feljelentést tegyen, a háttérben már egy hosszú út van. Minden jó szándékú szakember és segítő célja az kellene legyen, hogy ezeket a lépéseket bátorítsa, nem pedig az ellenkezője.

Létezhet olyan, hogy egy beszélgetés alkalmával erőteljesebben beavatkoznak egy ügybe? Például egy öngyilkossági kísérletre gondolok.

Kettészedném a dolgot. Nemcsak az öngyilkosság esetében, hanem minden olyan helyzetben, ahol egy gyerek vagy kiskorú veszélyben van, és nem elvárható, hogy ő azt egyedül kezelje.

Ilyen esetekben az válik a beszélgetés céljává, hogy legyen abban együttműködő a gyerek, hogy keressünk a környezetében egy olyan felnőttet, aki akár fizikailag is mellé tud állni és tud neki segíteni. Ha nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen nincs ilyen ember, vagy nem megnyugtató a helyzet a gyerek szempontjából, akkor azt is felajánljuk, hogy mi magunk is tudunk neki segítséget szervezni.

Amennyiben rossz bánásmódról, zaklatásról van szó, akkor elsősorban a gyermekjóléti szolgálatot értesítjük. Ez lehet egy kiindulópont, mert ha nem is működik a rendszer mindenhol tökéletesen, ez egyelőre minden településen elérhető. Ha gyerek megadja a nevét és a címét, akkor fel fogják keresni onnan. Ehhez az kell, hogy ebben partner legyen a gyerek. Nagyon komoly különbség, amikor valaki felhív egy segélyszolgálatot névtelenül, hogy kicsit panaszkodjon, vagy mikor konkrét segítséget kér egy ügyben. A nagy hívásszámhoz mérten kicsi, százas nagyságrendű az olyan esetek száma, ahol tevékenyen közbe tudunk lépni.

Az öngyilkosság abból a szempontból kicsit más, hogy ha valakinek ilyen gondolatai, késztetései vannak és felhív mondjuk minket, akkor az szólhat arról is, hogy olyan állapotban van, amelyben egy beszélgetés már önmagában is sokat segíthet abban, hogy kilépjen a beszűkült tudatállapotából. Ilyenkor lehet az illetővel arról beszélni, hogy miként tud egy pszichológust találni, akivel a velünk elkezdett beszélgetések folytatódni tudnak.

Vannak olyan helyzetek is, amikor a hívó azért aggódik, nehogy kárt tegyen önmagában, vagy már tett is valami életveszélyes dolgot. Ilyenkor csak a mentők jelentenek valódi segítséget.

Volt olyan, hogy valakihez ti hívtátok ki a mentőszolgálatot?

Nem mondom, hogy nem volt ilyen, de a legjobb, ha az illető maga intézi ezt. És közben beszélgethet akár velünk, amíg ki nem érnek.

Hogyan lehet valakiből telefonos ügyelő? Mi kell hozzá szakirányú végzettségen kívül?

Nem kell semmilyen szakirányú végzettség, diplomához sem kötjük. Persze a humán típusú képzettség, vagy olyan munkatapasztalat, ahol valaki emberekkel foglalkozik, nem hátrány.

Van egy többlépcsős kiválasztási folyamat, amelynek során személyes életutat bemutató kérdéssorra kell válaszolni, aztán jön egy workshop. Ez egy komoly szűrő számunkra, maga a foglalkozás részben ismerkedés, részben pedig interaktív ismeretátadás. Mindezek után jön egy intenzív háromnapos elméleti tréning, ahova már nem hívunk meg mindenkit, csak aki a korábbi rostákon átment. Ezt követi a vizsga, amihez egy kétszáz oldalas dokumentumtárat kell elolvasni. Az utolsó lépés a tényleges, gyakorlati képzés, amikor már az ügyelői szobában vannak az úgynevezett hospitálók, ahol már részt vehetnek az ügyeleti munkában. Először szemlélődőként, később pedig maguk is beszélhetnek gyerekekkel úgy, hogy tőlük karnyújtásnyira ott van egy tapasztalt ügyelő, aki segít, illetve a veszélyesnek ítélt esetekben akár át is veheti a hívást, bár ez igazán nem jellemző.

kép - Kárpáti Lóránt Máté

Éppen ez lett volna a következő kérdésem: mi van akkor, ha valaki „éles helyzetben” leblokkol? Ilyenkor mit tudnak tenni?

A kezdő önkéntesek nincsenek egyedül a szobában, ez nagyon fontos. Egyébként pedig nem jellemző, hogy egy beszélgetés teljesen zsákutcába jusson. A hitelesség a kulcs: ha hirtelen nem tudok semmit mondani, akkor azt mondom, hogy most szóhoz sem jutok vagy zavarban vagyok, vagy megijesztett, amit mond. Az is a munkánk lényeges jellemzője, és a gyerekeknek is mondani szoktuk, hogy csapatban dolgozunk. A titka, a története közte és a Kék Vonal között marad, de azt nem tudjuk megígérni, hogy csak közte és az adott ügyelő között. Szakmailag nagy jelentőséggel bírnak az esetmegbeszélők, a szupervízió.

A nagy lelki terhet jelentő telefonálók kríziseit milyen formában tudjátok feldolgozni, kibeszélni magatokból?

Ez nagyon fontos része a munkánknak. Egyrészt vannak esetmegbeszélő csoportok, amik sokat adnak főleg az újaknak, a képzésben lévőknek, vagy azoknak, akik még csak most kezdték az önálló ügyeletadást. Ezek többnyire arról szólnak, hogy mondjuk mit kellene tenni, ha egy adott telefonáló újra hív, vagy ha máskor is lesz hasonló helyzete, története valakinek. Másrészt vannak szupervíziós csoportok, amelyek érzelmi elakadásainkról, megérintődéseinkről szólnak, amikor egy-egy történet túl közel jön.

Ahogy gondolkodtam a munkátokon, arra jutottam, hogy muszáj-e elfelejtenetek, hogy mi volt tegnap, ahhoz, hogy ma teljes értékű segítséget tudjatok nyújtani annak, aki felhívja a számot?

Sőt. Az első hívást el kell felejteni, amikor a másodikat fogadod.

Rendkívül sok minden befut: szinte minden hívás olyan, mint a zsákbamacska. Lehet, hogy négytől-ötig egy jókedvű lánycsapat mesélt arról, hogy az osztályukban kinek melyik fiú tetszik, aztán jön egy mély krízisben lévő fiatalember, majd egy újabb kamaszpanasz arról, hogy valakit nem enged el az édesanyja egy buliba. Nehéz valakire teljes mértékben figyelni úgy, hogy esetleg agyilag még az előző hívásban vagyok benne.

Azt valljuk, hogy akármennyi hívásunk is van és akármennyi gyereknek is kell a foglalt jelzést hallania, ne vedd föl a következő hívást addig, amíg nem érzed, hogy az előző véget ért, és tudsz koncentrálni. Ettől függetlenül persze vannak olyan sorsok, amelyek később is az ember eszébe jutnak. Nem mondom, hogy itt mindenki egy robot, amin van egy újraindítás vagy törlés gomb, de a cél az, hogy mindig az aktuális hívás legyen a figyelem középpontjában.

Szintén az Etikai Kódexben olvastam, hogy természetesen megadtok minden segítséget, amit csak tudtok, de közben mégis ügyeltek arra, hogy a gyerekben ne alakuljon ki a Kék Vonal vagy a segítő mindenhatóságának tévhite. Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Mondjuk úgy, hogy a korábbiakban említett módszerrel bevontok a probléma megoldásába egy harmadik személyt?

Azokban az esetekben választjuk ezt az utat, amikor a gyerek tényleg olyan problémával szembesül, ami egyáltalán nem megoldható egy gyerek által, például amikor valakinek veszélyhelyzeteket kell elhárítania.

Az, hogy ne akarjunk mindenhatónak látszani, tulajdonképpen önmagunk figyelmeztetése, és arra is vonatkozik, hogy egy lelki segély szolgálat nagyon sok olyan élethelyzettel szembesül, ahol nincs jó megoldás: pl. „tizenhat éves vagyok és terhes”, vagy „meghaltak a szüleim”, vagy „elhagyott életem szerelme és megcsalt a barátnőmmel”.

Előfordulnak olyan szituációk, hogy a hívó abban reménykedik, hogy felhívja a Kék Vonalat, akik majd mondanak valamit, és ettől az egész helyzet sokkal könnyebb lesz és megoldódik. Nem tudunk ilyet. Mást nem tehetünk mi sem, csak odaállunk a szenvedő mellé, hogy a terhét egy kicsit együtt vigyük. Persze tudunk azon gondolkozni, hogy mi az az apró dolog, amivel adott esetben kicsit könnyebb lehet a gyászt elviselni, de olyan ötletünk, ami teljesen tuti, majdnem biztos, hogy nem lesz.

Évente egyébként nagyságrendileg hány hívást kaptok?

Több tízezer körüli a szám.

A honlapon láttam, hogy az alapítvány állandó dolgozóin kívül közel száz önkéntes is segít nektek. Mit takar az önkéntesség pontosan, mit kell vállalniuk azoknak, akik hozzátok jelentkeznek?

Akkor látjuk biztonságban a működésünket, ha az, aki elvégezte a képzésünket és csatlakozott, nagyjából két év önkéntes munkát is vállal nálunk. Ez heti négy-öt óra elfoglaltságot jelent.

Miből, milyen pénzekből tartja fenn magát az alapítvány? A másik kérdés nem lesz túl racionális, de felteszem. Mit gondolsz, a jelenlegi kapacitásotokkal le tudjátok fedni az országot?

A második kérdésre a válasz: biztos, hogy nem. Nehéz megsaccolni, mi minden kellene ahhoz, hogy minden gyerek, akinek lelki segélyre van szüksége, meg is kapja a segítséget: tudja, milyen számot kell hívnia, majd ügyelőhöz is kerüljön rögtön. Hogy ez pénzben kifejezve mit jelentene, arról fogalmam sincs. Még azt is nehéz megmondani, hogy pontosan hány vonal kellene. Most kora esténként, ha három ügyelő folyamatosan beszélget a gyerekekkel, akkor is vannak, akik a foglalt jelzést hallják.

A finanszírozás egy részét a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz tartozó NCSSZI-n, vagyis a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézeten keresztül kapjuk. Ez egy alaptámogatás, ami egy kis részét fedezi csak az összes kiadásunknak.

Sokkal nagyobb részét fedezik a működésünknek az uniós pályázatok. Több olyan jogcím is van, amivel uniós forrásokra tudunk pályázni. Emellett kapunk magánadományokat is. Ez utóbbinak a kultúrája még fejlesztendő, de hát ezt valamennyi civil szervezet ugyanúgy megérzi.

Így a vége felé, mit mondanál, ha egy mondatban kellene megfogalmaznod a küldetéseteket? Mi az üzenet?

A gyermekeket meg kell hallgatni és a felnőtteket segíteni kell abban, hogy erre képesek legyenek.

Hogyan képzeled el magad mondjuk öt év múlva? Mit szeretnél még feltétlenül elérni?

Most a Károli Gáspár Református Egyetem szupervizor posztgraduális képzésre járok és azt remélem, hogy az imént említett gondolat második fele, amely a gyerek környezetében lévő felnőttekről szól, meg fog erősödni a Kék Vonalnál, és szupervizorként is tudok majd működni.

A Kék Vonal mellett, illetve annak keretein belül is fontosnak érzem, hogy találkozzak hús-vér emberekkel, akár a gyermekvédelem területén. Most pár órában családok átmeneti otthonaiban is dolgozom. Fontos, hogy ne felejtsem el, milyen egy tízéves gyerek, milyen vele szemben ülni. Remélem, ez öt év múlva is része lesz a munkámnak.