Fassbender, Cotillard, Shakespeare és egy gyönyörű képi világról árulkodó előzetes, amelytől sírva fakadtunk – mindez az ősz egyik legjobban várt filmélményévé tette a Macbethet már jóval a bemutató előtt. De amit ennyire várunk, vajon beteljesíti-e a jóslatot?

Justin Kurzel mindezidáig egyetlen egészestés filmért – A Snowtown-i gyilkosságokért – felelős, és bár rábízták az Assasins Creed megfilmesítését, most akkora fába vágta a fejszéjét, hogy a mozivászon adta a másikat. Shakespeare Macbethje négyszáz éve jelent kihívást mindenkinek, aki hozzányúl, Orson Welles és Roman Polanski is akkor szemelték ki a klasszikus drámát, amikor már nyakig gázoltak a sikerben és a tapasztalatban.

forrás: dailymail.co.uk

A skót pusztában épp új hős születik, Macbeth (Michael Fassbender) győzedelmeskedik a lázadók felett, így segít Duncan királynak (David Thewlis) megőrizni a koronát. Az első számú bizalmasból viszont 3 boszorkány jóslatának és felesége (Marion Cotillard) sulykolásának köszönhetően hamar királygyilkos lesz, ezzel pedig egyenes az út a koronáig. Az egykori hőst fokozatosan emészti fel saját paranoiája, kegyetlen zsarnokként sorra végeztet ki mindenkit, aki által veszélyeztetve érzi a trónt.

Fassbenderre mintha ráöntötték volna a tragikus hős szerepét, nagyban feldobná az irodalomkönyveket, ha ő szerepelne ezentúl Macbeth-illusztrációként. Karizmája és kisugárzása miatt ő a született Shakespeare-főhős, színészi kvalitásai pedig tökéletesen adottak ahhoz, hogy megformálja az ellentmondásos királygyilkost. Holott Natalie Portmant szemelték ki eredetileg a szerepre, Cotillardnak sem kell B-tervként szomorkodnia: az Oscar-díjas színésznő a világ bármely színpadán megállná a helyét Lady Macbethként. Ennek köszönhetően hosszú vágás nélküli jelenetekben időzik perceken keresztül az arcán a kamera, hogy arcai legkisebb rezdüléseivel is tökéletesen közvetíteni tudja a megtört feleség minden megnyilvánulását.

forrás: huffingtonpost.fr

Bár Fassbendert és Cotillardot ezekkel az alakításokkal egy üres szobában is elnéznénk, a véres pontot az i-re a látvány és a fényképezés helyezi fel. Nem túlzás, hogy évek óta nem született ennyire tökéletesen megkomponált és gyönyörű film. Nagyjából minden egyes másodpercét ki lehetne ragadni, és fotókeretbe zárva kitenni a falra, annyira tökéletes vizuális orgia az egész film. Az is biztos, hogy régen állt ennyire jól a lassítás egy filmnek, Kurzel rengeteget alkalmazza, mégsem tűnik fárasztó és túltolt külcsínynek.

forrás: celebuzz.com

És akkor mégis mi a baj a Macbeth-tel? Leginkább az, hogy minden tökéletes összetevője ellenére nem tudja áthidalni a színház és film közötti szakadékot. Shakespeare egyenlő a színházzal, és az elmúlt 400 év azt nevelte ki az emberekben, hogy míg a világot jelentő deszkákon elhisszük a színészeknek, hogy képesek szigorúan lenyűgöző szóképekben és rímekben agonizálni egy véres csatamezőn, egy filmben nehezen állja meg a helyét ez a fajta elbeszélésmód. Hiába zseniális Fassbender a zseniálisan komponált kép közepén a zseniális milliőben – a két órás film végéhez közeledve egyre elidegenítőbb és fárasztóbb. Semmilyen szempontból nem szeretném A nyomorultak-féle musicalhulladékhoz hasonlítani a Macbethet, ám valahol azonos a gyökere a problémának: ott hatványozottan fárasztó és hiteltelen volt az, hogy Russel Crowe a francia forradalom kellős közepén minden sarkon késztetést érzett a dalolásra. A lehetetlennek tűnő feladatot a Macbeth sem képes legyűrni, így a katarzis valahol elmarad a színház és a mozi között félúton.

Valószínűleg ha színházban látom ugyanezt teljesen letaglózva jövök ki onnan, hiszen a két alakítás ott mutatott volna igazán jól – bár a színházban ilyen milliót és fényképezést nem kaptunk volna. Kurzel Macbethje épp ezért a két műfaj furcsa metszetében leledzik valahol, a tökéletes összetevők ellenére mégsem esik bele a mindent elsöprő katarzis kis halmazába.