Végzettségét tekintve építészmérnök, aki mindig is két lábbal a földön járt. De akkor hogyan lett politikus, és miért vállalta el a polgármesteri tisztséget? Felfogásában modern, politikusként azt szeretné, hogy a neve a „független független” kifejezéssel fonódjon össze. Habár többször felkérték, legyen az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, soha nem vállalta, elmondása szerint azért, mert még nem áll készen személyére a magyar társadalom. Kárpáti Lóránt Máté beszélget Tétényi Évával, aki négy viharos éven át vezette Esztergomot, alpolgármester híján egyedül. Mankója a mindennapos rajzolás és a helyiek támogatása volt, ami mindenért kárpótolta. Kérdezem a legszebb és a legfájóbb pillanatairól, elárulja, mit jelent számára a politika és a művészet, de beszélgetünk a kiállításairól is.

Még mielőtt Esztergomról, illetve a bal- meg a jobboldalról beszélnénk, muszáj bevallanom, hogy amikor valahol nyilatkoztál, akarva-akaratlanul is felkaptam a fejem, mivel nagyon kellemes az orgánumod, mindamellett pedig szépen is fogalmazol. Sosem akartál színésznő vagy szinkronszínész lenni?

A szinkronszínészség eszembe jutott, bár a szinkron ellen vagyok, ugyanis meggyőződésem, hogy Magyarországon azért tudnak kevesebben nyelveket beszélni, mert szinkronizált filmeket adnak. Egyszer egy barátnőm, aki Németországból jött hozzám látogatóba, halálra röhögte magát azon, hogy másképpen beszélnek a mozivásznon, mint amit lát, hiszen a magyar nyelvű szinkron nem ugyanazokat a szájtartásokat követeli meg.

Megfordultam egyszer egy valódi szinkronstúdióban, ahol ki is próbáltam a dolgot. Meg kell valljam, azért ez egy nehéz szakma, és miután ott is elég szűk az a réteg, aki csinálja, úgy döntöttem, hogy inkább meghagyom ezt a színészeknek, hiszen valamiből nekik is meg kell élni. Egyébként ebből az egész szinkronos történetből ami engem leginkább érdekelt, azok a természetfilmek voltak, ahol tényleg szükség van a tudás átadásához egy olyan hangra, amit szívesen hallgatnak.

Egyfajta színészi ambícióm volt, hiszen amikor gimnazista voltam, akkor az esztergomi várszínház első előadását, Balassi Bálint Szép magyar komédiáját játszottuk, amiben Júliát alakítottam.

Akkor azért jól éreztem, hogy valamilyen szinten belekóstoltál már ebbe. Beszéljünk most egy kicsit a gyerekkorodról. Mesélj egy picit arról, hogy mi akartál lenni gyerekként, tinédzserként, illetve fiatal felnőttként? Az idő előrehaladtával változtak az elképzeléseid?

Változtak. Először kamionsofőr szerettem volna lenni, mert úgy gondoltam, hogy az egy nagyon szabad munka, és azt csinálok, amit akarok. A ’60-as évek elején születtem, akkoriban pedig eléggé be volt zárva Magyarország, így külföldre se igazán lehetett utazni. Utólag visszagondolva tehát valószínűleg a szabadságvágy volt a dolog hátterében. Emellett a nagy gépek iránti csodálat is közrejátszhatott.

A böhöm nagy munkagépekre gondolsz?

Igen. Ez a mai napig is megvan. Bármikor leállok az utcán megnézni egy toronydarut, egy nagyobb traktort, de el tud bűvölni egy ipari épület vagy egy gyönyörű gáztartály is.

Ezt követően régész szerettem volna lenni, mert nagyon érdekelt, hogy azokból a kis valamikből, amiket találnak, hogyan képesek egy olyan világot föltárni, ami számunkra ismeretlen. Amikor a tényleges pályaválasztásra került sor, akkor eldöntöttem: olyan pályát szeretnék magamnak, ahol soha nem unatkozom, mindig mással tudok foglalkozni, mindemellett pedig még alkothatok is. Így lettem építész.

Hol végeztél és mikor?

A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán, aztán később még második, illetve harmadik diplomát is szereztem. Az egyik egy műemlékvédelmi szakmérnöki, a másik pedig egy városépítő-városgazdálkodási szakmérnöki diploma volt.

Ezek közül melyiket használtad leginkább?

Végül is mindegyiket, mert ezek összefüggnek. A műemlékes szakmérnökit elsősorban Esztergomban, mikor házakat terveztünk, a városépítő-városgazdálkodásit településtervezőként, később pedig településvezetőként, hiszen ott mindennap kellett ez a fajta tudás.

Közvetlenül az egyetem elvégzése után hova kerültél, mit csináltál? Hogyan lettél Győr-Moson-Sopron megye főépítésze?

Az egyetem elvégzése után Esztergomba kerültem, ahol a megyei tervező vállalatnál kezdtem el dolgozni, később önálló tervező stúdiót alapítottam. Ez jelenleg is megvan. Elsősorban házakat terveztünk, utána öt évig voltam Budapest VI. kerületének, Terézvárosnak a főépítésze, főként az Andrássy úti világörökségi program köthető a nevemhez.

Ezt hogyan sikerült elérned? Mármint a terézvárosi főépítészséget?

A városépítő szakmérnöki diplomamunkám éppen a terézvárosi ingatlanhasznosításokról szólt, és olyan emberekkel találkoztam, akik szóltak, hogy van egy ilyen lehetőség.

Aztán amikor ez a munka megszűnt, akkor mentem el Győr-Moson-Sopron megyébe. Miután a nagymamám szigetközi, volt egyfajta kötődés ahhoz a tájhoz, emberekhez, így lettem két évig megyei főépítész.

Sok helyen laktál eddig? Hogy viselte ezeket a helyváltoztatásokat a család?

A helyeket annyira nem változtattam: Esztergomban születtem, jelenleg ott is van lakásom, mivel édesanyám ott él. Aztán pedig éppen a főépítészség miatt a VI. kerületben, a Király utcában lett egy kislakásom, ugyanis azt gondolom, hogy csak akkor lehet jól megismerni az emberek életét, ha látod a mindennapi gondjaikat, így aztán ez egy tudatos választás volt. Budapest a második otthonom.

fotó: M.P.

Ha ennyire két lábbal a földön jársz – mert az építészet nyilván ezt követeli meg –, akkor mégis honnan és hogyan jött be az életedbe a politika? Hiszen az egy teljesen más dimenzió. Akartál valaha politikus lenni?

Tisztázzunk valamit: számomra a politika nem a jelenlegi, klasszikus értelemben vett politikát jelenti, hanem egy olyan közpolitikát vagy közpolitizálást, amit szerintem minden ember végez. Aki azt mondja, hogy nem politizál, az is politizál azzal, hogy nem politizál. Mondjuk azt, hogy a közpolitikába úgy kerültem bele, hogy Esztergomban kerestek egy alkalmas polgármester-jelöltet, és miután senki nem vállalta el – hát most már tudom, hogy miért nem –, ezért engem az vezérelt, hogy lehetőségem van arra, hogy végre a szakma bekerüljön a döntéshozatalba és szakmai alapon szülessenek meg a döntések. Ezért mondtam azt, hogy rendben van, szívesen elvállalom, mert erre szükség van.

Tehát felkértek.

Így van. Egyébként egy különleges eset állt elő, hogy az ellenzéki pártok nem indítottak jelöltet, így kvázi az én támogatásom abban nyilvánult meg, hogy nem volt ellenjelölt. Volt a Fidesz-KDNP-s jelölt és volt egy független: én. Az elején sokáig az a vád ért, hogy én lepaktáltam a Jobbikkal, vagy éppen a baloldallal, vagy Isten tudja kikkel. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjenek, hogy a kiállásomból, habitusomból fakadóan nem is köthettem ilyen kompromisszumokat, illetve ha mégis kötöttem volna, akkor arról mindenki tudna, mivel én mindig is a teljes nyilvánosság híve voltam.

Ha létezne egy „Nagy politikai szinonimaszótár”, akkor a „független” vagy „civil” szó alatt nyugodtan szerepelhetne a neved. Milyen címszavakat szeretnél még magadénak tudni?

Mielőtt válaszolnék, beszéljünk arról, hogy Magyarországon ki a civil? Magamat úgy határoztam meg, hogy „független független” közpolitikus vagyok, és ezt azért hangsúlyozom, mert ma idehaza rengeteg olyan független van, aki bár függetlennek mondja magát, mégis van párt kötődése, sőt,  nyíltan támogatják is pártok. Ez nem baj, csak ez nem hiteles függetlenség. Nézzük meg a civileket, hányféle civil szervezet létezik kezdve a kutyatenyésztőktől a Civil Összefogás Fórumig. A civil sem mind olyan civil már, mint amire gondolnánk, vagyis olyan ember, akit nem fertőzött meg a politika. Éppen ezért azt szeretném, hogy a nevem ott legyen a „független független” közpolitikus címszó alatt. Hogy még mit szeretnék? A névjegykártyámon csak annyi legyen: Tétényi Éva és semmi más.

Ha az emberek ki mernének állni a jogaikért, ha nem félnének, fel mernék vállalni az arcukat és betartanák azokat az alapvető erkölcsi alapértékeket, amikkel azért mindannyian tisztában vagyunk, akkor sokkal előbbre tartanánk. Szeretném, hogy a nevemről az a magatartás, világlátás jutna az emberek eszébe, hogy a személyes kiállásnak, példamutatásnak sokkal nagyobb jelentősége van, mint azt most sokan gondolnák.

Elég sokan írnak nekem leveleket. Nem olyan régen kaptam egyet, amiben egy idősebb ember arról írt, hogy úgy érzi, egy kicsit korán léptem be a magyar közpolitikai életbe, mert még az emberek ezt a más típusú gondolkodást nem nagyon tudták elsajátítani. Mi egy pártállami rendszerből jövünk, valamit akarunk, de mindazok, akik most ott vannak a politika vezető rétegében, tulajdonképpen abból az iskolából nőttek ki, tehát nem tudják nagyon magukat meghaladni. Viszont a mai húszas-harmincas réteg már másban szeretne részt venni. Más lett a mai fiatalok gondolkodása és erre a politikának is valahogy válaszolnia kellene.

Elég csúnya és elcsépelt szó a paradigmaváltás, de valójában mégiscsak mondjuk azt, hogy egy új közpolitikai gondolkodást, új nyelvezetet kéne meghonosítani… De mit látunk? Hogy megyünk vissza a pártállami struktúrába, nőnek föl olyan mozgalmak, amelyek nem biztos, hogy ezt a fajta szabadabb gondolkodást – és nem a szabadosságot értem ez alatt – segítik elő.

Olvasni lehetett, hogy a múltévi országgyűlési választások előtt felmerült a neved, mint az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje. Mennyire volt ez komoly, tényleg megkerestek? Ha tényleg, akkor miért nem fogadtad el?

Az előző években nagyon sokszor felröppent a nevem, mint lehetséges miniszterelnök-jelölt. Mindig azt mondtam, hogy arról nem vagyok meggyőződve, hogy én lennék az alkalmas személy, arról viszont igen, hogy nagyon is szükség lenne egy alternatív jelöltre, aki nem baj, ha éppenséggel nő, főleg ha megnézzük azokat a folyamatokat, amik más országokban elindultak, például gondoljunk csak Angela Merkelre. Mi nők, talán egy kicsit másképp gondolkodunk, mint a férfiak, és szükség lenne egy olyan miniszterelnök-jelöltre, aki elsősorban a közérdeket, a jövőt, a következő generáció érdekeit nézi, és nem egy kiválasztott csoport-, vagy az azonnali, kézzelfogható önös érdekeket helyezi előtérbe.

Kérdésedre a válasz: igen, valóban megkerestek, többször volt erről szó. Úgy látom, hogy nem volt itt még az idő. Esztergomban azt megtanultam, hogy egyedül nagyon nehéz tartós változást elérni. Ehhez nagyon sok ember akarata kell, mozgalom, támogatás, akik tényleg akarnak valami változást. Nézzük csak meg a mostani magyar berendezkedést, aztán visszakérdeznék: egyáltalán a mai magyar társadalom képes lenne egy női vezető mögé beállni?

A választ a magam 21 évével is jól tudom: biztosan nem.

Akkor ugye ez egy költői kérdés volt…

Azért érdekelne, hogy milyen feltételekkel fogadtad volna el.

Amíg nincs tömegtámogatottsága ennek az egész történetnek, addig ez öngyilkosság lenne és tulajdonképpen csak a nevemet vagy a személyiségemet akarnák előretolni, de tényleges változást nem akarnak, vagy akartak ezek a pártok elérni.

Ki merem jelenteni, hogy tényleges és lényeges változás csak akkor áll be, ha sokan fognak másképp gondolkodni, tehát a feltételem végül is az, hogy legyen egy olyan erő vagy közösség, amelyik igenis akar változást, méghozzá lényeges változást. Ettől függetlenül nekem mindent meg kell tennem és meg is teszek azért, hogy ez a gondolati változás megtörténjen. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én egy férfijogi aktivista leszek, ami abban nyilvánul meg, hogy szeretném, ha azonos jogokkal bírnának a férfiak: nemcsak ugyanúgy foglalkozhatnának a gyerekkel, hanem annyi fizetést is kapnának, mint a nők és annyian ülhetnének a parlamentben, mint a nők…

Kicsit térjünk rá a művészetre. Ha jól tudom, a választások után egy saját festményeidből és rajzaidból álló kiállítást szerveztél Párkányban. Miért pont ott? Hogyan jött az életedbe a képzőművészet és most milyen szerepet tölt be a mindennapjaidban?

Azt kevesebben tudják, hogy ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, így elég korán zongoráztam, voltam szimfonikus zenekarban üstdobos, a színészetet pedig említettem már. Sok dolog volt, ami engem a művészethez közel hozott. Valószínű, hogy a mérnöki végzettségemnek kell, hogy legyen egy kiegyensúlyozása, ez pedig nem más, mint a művészet világa. Amikor polgármester voltam, mindennap rajzolnom kellett valamit ahhoz, hogy megmaradjon az alkotói véna, ami az emberben van, és azért is, mert különben ezeket az eseteket elég nehéz volt elviselni. Ezt tudom mondani másoknak is, hogy valami hobbit, alkotást, vagy valamit, amiben örömét leli, találjanak ki, mert az élet ettől sokkal szebb lesz. Lehet, hogy valaki „csak” tortát süt, cikket ír vagy fotózik, de a lényeg az, hogy valamit csináljon. Miután mindennap rajzoltam, a festészet és a rajzolás eddig is része volt az életemnek.

Érdekes kérdés, hogy miért pont Párkányban volt a kiállításom. Ennek is részben politikai okai voltak. Amikor egy esztergomi galéria még január-február tájékán felkért, hogy csináljak egy kiállítást, amire igent mondtam, akkor még nem lehetett tudni, hogy abban a szeptemberi időpontban a galéria vezetője úgy fogja már gondolni, hogy ez egy politikai állásfoglalás lenne mellettem. Mondták is nekem, hogy éppen akkor Jankovics Marcell fog kiállítani és majd csak decemberben tudnék én.

Végül azért Párkány lett a helyszín, mert elég jó viszonyban voltunk testvérvárosunkban, Párkányban az ottani vezetőséggel, és látták, hogy engem mindez mennyire bántott. Azt gondolom, hogy a kultúrát sosem lehet a politikának ilyen szinten alávetni. Ez a művészi szabadságomat ért sérelem volt, így végül ők ajánlották föl, hogy ott, Szlovákiában legyen ez a kiállítás. Tudni kell, hogy október 12-én voltak a választások, a kiállítás pedig október 15-én nyílt meg. Esztergom nagy része átvonult Párkányba, így ott, együtt zártuk le azt a négy évet. Ez tőlem egy ajándék volt a közösség felé, hogy ezt az oldalamat is megismerjék, mert ez tényleg egy titokban tartott dolog volt.

fotó: Tétényi Éva kiállítása

fotó: Tétényi Éva kiállítása

Annyira jól sikerült, hogy azóta Gödöllőn is volt már kiállításom, ahol tussal készült és akvarellel színezett városrajzokat láthattak az érdeklődők. Most pedig egy „Ikon” kiállítás lesz a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában.

Szóval ez azért kell, hogy az ember megtartsa az emberségét, a művészet pedig amúgy is olyan, mint a lélekgyógyászat.

A társadalmunk elég beteg, ez pedig abból is fakad, hogy közöny van, az embereknek nincsen jövőképük, szomorúak, általában csak a mindennapokra koncentrálnak, ami persze jogos is, hiszen tényleg ott van a szegénység és nihil az emberekben. Pont a művészeket kéne jobban felkarolni, mert ők fogják ezt a társadalmat kicsit jobbá tenni a maguk gondolkodásmódjával.

Majdhogynem azt kell mondanom, hogy ez egy tudatosan felvállalt szerep is részemről, hogy jobban ráirányítsam a figyelmet azokra az emberekre, akik olyan értékeket képviselnek, amelyek pénzzel nem mérhetőek.

Csak sajnos jól látható, hogy igyekeznek felülről megosztani a művészvilágot is, nyersen fogalmazva vannak a „jó művészek” és a „rossz művészek”.

Ahová a klasszikus értelemben vett politika beteszi a lábát, legyen az akár egy gazdasági szektor, ott aránytalanságokat hoz létre, ami nem jó. Ezért nem lehet egyetérteni azzal, hogy vannak úgynevezett „udvari művészek” vagy preferált gazdasági vállalkozók, akik minden közbeszerzést megnyernek. Remélem, ez csak egy gyermekbetegség, és ki fogja nőni ezt a magyar társadalom. Amennyiben nem, akkor ez egy rossz irány. Ti talán már csak a könyvekből ismeritek az Aczél György-féle 3T modellt, a Tilt, Tűr, Támogat típusút, ahol cenzúrázták a műveket. Én Esztergomban megéltem azt, hogy cenzúrázták, hogy mit lehet leírni. Nem kívánom visszahozni még egyszer ezt a világot, és hadd említsem meg, hogy a ti munkátokat itt a Nullkerben azért is tartom előremutatónak, mert úgy érzékelem, hogy itt szabadon lehet mindenről beszélni, ami érdekel.

Melyek voltak a legfájóbb és a legszebb pillanataid Esztergomban a polgármesterséged ideje alatt?

A legfájóbb pillanat 2011. január 20. volt, akkor elsírtam magam, mivel rájöttem, hogy ez egy állandó háború lesz. Ezen a napon szavazta meg a képviselő-testület az úgy nevezett büntető-költségvetést a várossal szemben, ami azt jelentette, hogy konkrétan nulla forintot szavaztak meg többek között útkátyúzásra, zöldterület-fenntartásra vagy árvízvédelemre. Ezek olyan alapvető dolgok, amelyek nélkül egy város meghal, a 10 honatya viszont megtette. Nem értettem, hogy ezt hogyan tehették meg. Ekkor jött a döbbenet, hogy ez a kegyetlenség végig folytatódni fog és annak a beismerése is, hogy ezt egyedül nem fogom tudni megváltoztatni. Ez volt a legmélyebb pont.

Érdekes módon a szebbekből sokkal több van. Egyrészt kiemelném, hogy volt egy április 8-ai nagy gyaloglás, ahol több száz emberrel együtt egy éjszaka alatt vállaltuk, hogy legyalogolunk 53 kilométert. De említhetném még azt is, hogy megalakult a „téri-nők” szövetsége, akik segítették a munkámat. Polgármesterségem alatt tizenhat nagykövet járt nálam, akik egy idő után „már” nemcsak azért jöttek, hogy emberi szót halljanak, hanem azért is, mert az itteni asszonyok különféle házi süteményekkel várták őket. Sok olyan szeretetmegnyilvánulást és társadalmi aktivitást éltem meg, amit különben nem tudtunk volna sehogy sem megélni.

Ilyen volt a várostakarítás, a gyerekek megajándékozása házilag készített ajándékokkal vagy a szemétszedés, ahol tudtam, hogy egy Kádár János Baráti Társaság tag ugyanúgy szedi a szemetet a kdnp-sel, mint a templomba járó az ateistával. Amikor a cigánytelepről elszállítottuk a szemetet, akkor egyetlen egy társaság volt a Jobbik képviseletében, akik velem együtt lapátolták a szemetet.

Ilyet Magyarországon nem nagyon láttam még azelőtt. Sok olyan dolgot tapasztalt meg az ember kicsiben, amit nagyban el sem tudna képzelni. Olyan is történt, hogy hoztak be nekem ebédet egy-egy hosszabb testületi ülés alkalmával… ezt mi csak lakossági ebédnek hívtuk. Mivel nem volt alpolgármesterem, mindent egyedül kellett megcsinálnom, úgyhogy nem volt olyan, hogy én most elfáradok. Ezek olyan dolgok, amiket nem éltem volna meg, ha nem ilyen körülmények közé tesznek.

Ezek alapján gondolom szeretettel fogadnak a helyiek, ha visszamész egy látogatásra Esztergomba.

Igen, de van a városnak egy olyan része is, amelyik azt gondolja, miattam került a település nehéz helyzetbe, ami természetesen a propagandának is köszönhető. Merthogy megtörtént, hogy leállt a buszközlekedés, volt, hogy kicsavarták a közvilágítás lámpáiból az égőket, nem takarították el a havat. Sok olyat megcsináltak, amit nem szabadott volna megtenni, és néhányan úgy gondolják, ez miattam történt. De a többség, aki odajön hozzám, teljesen pozitív.

fotó: M.P.

Milyen most ott a hangulat?

Vannak, akik sajnálkoznak, sok „ellenségem” is visszasír engem a kiszámítható, korrekt magatartásommal egyetemben. Ez a történet számomra befejeződött, kellett hozzá fél év, mire le tudtam zárni, de sikerült. Pontosan ezért tudok visszamenni oda jó szívvel. Nem mellesleg ott él az édesanyám is. Azt sajnálom nagyon, hogy mivel alapvetően egy városépítő ember vagyok, pont a szülővárosomban nem engedték meg, hogy megcsináljam mindazt, amit különben tudom, hogy meg lehetett volna csinálni. De hát ez az élet rendje, az élet megy tovább. Éppen arról beszélgettem valakivel, hogy van egy példa, el lehet gondolkozni, hogy ez jó volt vagy rossz, viszont amennyiben hiányérzetet teremt, akkor az jelent valamit.

Egyébként nagy, jelentős változás nincsen a városban, mert tudom, hogy több milliárd forintot kellene adni oda ahhoz, hogy azt a problémahalmazt meg lehessen oldani. Sok megörökölt „csontváz” is maradt az előző, „Meggyes” időszakból, amit nem könnyű megoldani. Esztergom kicsiben olyan, mint maga Magyarország: szoktam mondani, hogy előbb-utóbb mindenki rájön, hogy esztergomi.

Egyszer azt mondtad, hogy „én vagy a rendszer hibája vagyok, vagy a jövő”. Szerinted hogy áll most ez a mérkőzés?

Az idő engem igazol. Úgy látom, hogy azok a fiatal, új gondolkodók, akik most civil szervezetekké alakulnak vagy közösségeket alakítanak, ugyancsak azt az újfajta közpolitizálást szeretnék elterjeszteni, mint amit én is képviselek, és ez reményt keltő. Ami bennem a négy év alatt leszűrődött, az éppen az, hogy egyedül nem lehet megcsinálni semmit, de együtt biztos vagyok benne, hogy komoly változást tudunk előidézni. De hogy én, vagy az én magatartásom lesz-e a jövő, az rajtatok múlik…

Hol és hogyan képzeled el magad mondjuk öt év múlva? Mik azok a dolgok, amiket mindenképpen szeretnél elérni? Rövid- és hosszútávú tervek?

Általában a feladatok meg szoktak találni. Azt nem tudom megmondani, hogy mi leszek öt év múlva, valószínű, hogy építész leszek, mint vagyok is. Nagyon szeretném, hogyha a művészeti vonal, elsősorban az ikonfestészet olyan értő „szemekre” találna, hogy ebből talán meg is lehessen élni, mert az egyfajta biztonságot adna. A közpolitizálás, ami eddig is jellemző volt rám, az valamilyen formában biztosan meg fog maradni.

Elsősorban olyan fiatalokat szeretnék támogatni és segíteni, akiknek szintén az a céljuk, hogy egy olyan szabad országban élhessenek, ahol van munkahely, perspektíva, ahol mindenki el tudja mondani a véleményét, ahol a szegénység mint fogalom megszűnne, vagy legalább közösen egy olyan szintre emelkednénk, hogy a viszonylagos jólét mindenki számára biztosított lenne, nyugodtan beszélhetnénk olyan kérdésekről, hogy magyarságtudat – ami egyáltalán nem kéne, hogy egy kisajátított jobboldali történet legyen –, és ahol természetes lenne a vallási nézetek tiszteletben tartása.

Magyarországon nem annyira kívánunk beszélni a cigányság helyzetéről vagy a kisebbségekről, nincsenek konkrét megoldási javaslataink. Azt szeretném, hogy öt év múlva itt üljünk és sokan beszélgessünk fontos dolgokról. Ez lehet, hogy csak utópia, mert mondjuk húsz év alatt nagyobb erre az esély, de úgy gondolom, hogy bárki bármit tesz, legyen az bármennyire kicsi, számít, csak tegye meg… hogy amikor reggel belenéz a tükörbe, akkor rendben legyen magával. A többi pedig már nem a mi dolgunk.