Most a Dr. Korompai Mátéval készült interjú második része következik, immáron talán húzósabb kérdésekkel. Szó esik a mentők társadalmi megbecsüléséről, a korrektnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fizetésről és a néha ezzel járó kiégésről, a szinte felfoghatatlan mennyiségű túlóráról és alapjában véve a rendszer „betegségeiről”. De azért nem csak negatívumokról akar beszélni, így elmondja, mit szeret nagyon a mentőzésben, hogy miféle életérzéssel párosul ez a fajta munka, elmeséli a szülés pillanatának gyönyörűségét, továbbá egy megható újraélesztés történetét is.

Milyennek érzed a mentők társadalmi megbecsülését? A munkájukhoz mérten mennyire vannak megfizetve?

Úgy gondolom, az emberek többsége megbecsüli a mentőszolgálatot és tisztelettel néz mind a mentőkre, mind pedig a többi egészségügyben dolgozóra. Ami viszont az anyagi megbecsülést illeti, az az egészségügyben köztudottan siralmas.

Mindannyian tudjuk, hogy a fizetés sajnos messze elmarad a nemzetközi bérektől. És ez nemcsak az egészségügyben dolgozókat érinti, hanem általában a közszférát. Tudtommal egy pedagógus vagy óvónő is alig keres nettó 100 ezer forintot, de talán még annyit sem. Az azért mégiscsak nevetséges, hogy egy talpraesettebb koldus az utcán, ha csak 5-10 percenként kap valakitől egy százast, jobban kereshet, mint egy egészségügyi szakdolgozó ma Magyarországon.

Az orvosi fizetés valamelyest jobb, mint az ápolóké vagy a gépkocsivezetőké: mi körülbelül a dupláját kapjuk. Összességében úgy érzem, a mentőszolgálatnál se nem jobb, se nem rosszabb a helyzet, mint az egészségügyben általában.

Mi a helyzet a hálapénzzel?

Mindannyian tudjuk, hogy melyek azok az orvosi területek, ahol sokszor már előre több tíz-, esetleg akár százezer forint nagyságrendű pénzt illik vagy kell adni bizonyos tevékenységekért. A mentő és sürgősségi szakma nem ilyen. Előfordul, hogy az ellátás után felajánlanak valamennyi pénzt, ilyenkor általában hozzáteszik, hogy „vegyenek maguknak belőle egy kávét”. Ez hasonló összeg, mint amit a fodrász, a pincér vagy a pizzafutár kap, ha meg van elégedve a kuncsaft. Néhány száz forint – ebből senki nem fog új kocsit venni vagy trópusi nyaralásra menni. Jogilag viszont egy kalap alá vehető a vastag borítékos hálapénzzel, holott ezt tényleg köszönetképpen adják a betegek.

Hogyan is dolgoztok pontosan? Ha jól tudom, te kórházi orvos is vagy.

A mentőszolgálatnál egy műszak 12 órából áll, ez egy hónapban 14-15 szolgálatot jelent. Én sürgősségi rezidensként főállású mentőorvos vagyok, emellett kórházi sürgősségi osztályon is dolgozom mellékállásban.

Mennyire összeegyeztethető a mentős munka azzal az életformával, amit a legtöbb ember úgy nevez meg, hogy normális családi élet?

A mentés egyben hivatás és munkahely. Természetesen nem lenne szabad, hogy a munka a családi élet kárára menjen. Mivel az év 365 napján dolgozunk, vannak műszakok éjszaka, hétvégén és ünnepnapokon is. Próbálom úgy összeállítani a beosztásaimat, hogy minél több időt tudjak otthon is tölteni, és lehetőség szerint ne menjek egyik műszakból a másikba. Talán férfiként könnyebb a családdal összeegyeztetni a munkát, viszont a nőknek manapság borzasztó nehéz lehet a választás a család és a karrierépítés között. Szerencsére azért szép számmal látunk olyan orvosokat is, akik egyben több gyermekes édesanyák.

A legtöbb egészségügyi dolgozó a főállású munkája mellett másod-, sőt akár harmad- és negyedállást is kénytelen vállalni. Nem egy olyan munkatársam van, aki egy hónapban 250-300 óránál is többet dolgozik, és még így is anyagi nehézségekkel küzd. Ennek a magyar társadalmat nagyon is érintő kérdésnek viszont igen súlyos ára van. Az anyagi megbecsülés hiánya és a túlzott testi-lelki igénybevétel miatt egyre több emberen lehet látni, hogy elvész a munka szeretete, látszanak a kiégés jelei, a fásultság, az empátia hiánya, a cinikusság. Ez a teher hosszú távon az egész életvitelt meg tudja mérgezni. Családok hullnak szét emiatt, sokan menekülnek szenvedélybetegségbe. Sokan akármennyire is szeretettel, lelkesedéssel dolgoznak az egészségügyben, rákényszerülnek, hogy más területet keressenek, vagy külföldön próbáljanak szerencsét. Nyugaton széles befogadó piac várja a szakképzett egészségügyi dolgozókat, a fizetés pedig a megélhetési költségekhez viszonyítva kétszer-háromszor magasabb lehet, mint itthon. Nem egy kiváló munkatársunkat búcsúztattuk el emiatt a mentőknél és a kórházi munkahelyemen is.

kép: A.R.

Amikor az ember hall egy mentőautót, akkor ösztönösen arra asszociál, hogy valami tragédia történt. Nekem még azt is mondták gyerekkoromban, hogy ha látok egy szirénázó mentőt, akkor mondjak el egy imát, hogy időben odaérjen.

Gyakori, hogy valóban kritikus állapotú betegekhez sietünk. Egy összeomlott keringésű ember ellátása például komoly szakmai kihívás. Legtöbbször már a bejelentésből sejtjük, milyen gyógyszerekre, beavatkozásokra lesz szükség. Egy idő után kialakul az emberben a rutin, hogy miként kell odalépni egy súlyos állapotú beteghez. A sürgősségi ellátás különlegessége, hogy csak egy nagyon rövid szeletét látjuk a betegünk életének. Nagyjából fél vagy egy órát töltünk vele, de sokszor ez az idő nagyon intenzív. Rövid idő alatt sok információt kell gyűjtenünk és nagy súlyú döntéseket hoznunk. Ha kell, mindezt hajnali háromkor, álmunkból felébresztve. Van olyan beteg, akinek az életét meg tudjuk menteni, és gyakran találkozunk olyannal is, akinek már nem tudunk segíteni. Ilyenkor meg kell próbálni minden tőlünk telhetőt megadni.

Ezek szerint gyakran találkoztok a halállal?

Van olyan helyzet, amit már nem tudunk visszafordítani, csodákra nem vagyunk képesek. Ilyenkor tudni kell elengedni a beteget. Ennek megvan a maga szépsége, szinte rituáléja. Csendben vagyunk, már szavak nélkül is tudjuk, mit kell tenni, a hozzátartozóknak hogyan mondjuk meg. Ez néha nagyon megrendítő. Ami számomra különösen nehéz, az nem magának a halál tényének az elfogadása, hanem amikor utólag át kell gondolnom, vajon mindent jól tettünk-e… és hát utólag okosabb az ember. Szóval vannak gyötrő gondolatok: „ha ezt egy kicsit másképp csinálom, vagy ha azt nem úgy, akkor talán…”. De sajnos az időt nem lehet visszafordítani. Én keresztény orvos vagyok, nekem a hit nagyon sokat tud segíteni, már csak azáltal is, hogy mindennap visszagondolok azokra a betegekre, akikkel találkoztunk. Hiszek az imádság erejében. Szerintem mindenkinek, aki az egészségügyben dolgozik, szüksége van valami kapaszkodóra, különben kiég, belefásul ezekbe a lelki terhekbe.

Nyomon szoktad követni egyik-másik beteged sorsát?

Személy szerint igyekszem ezt megtenni, főleg a kritikus állapotú betegeimét. Egyrészt én is tanulok belőle, nekem is visszajelzés, másrészt emberileg is érdekel, hogy alakult az egészségük. Rengeteg emberi sorsot ismerhetünk meg. Találkozunk mindenfélével: a legszegényebb, a társadalom perifériájára sodródott emberektől kezdve a luxuséletet élő gazdagokig, a hetven éve boldogan együtt élő idős házaspártól a lelkileg megtört öngyilkosságra készülő fiatalokig. Szóval mindig visszagondolok ezekre az emberekre. Emlékképek gyűlnek a mentőzés során. Több ezer beteget látunk el. A várost járva egy-egy helyszínről, utcáról, épületről évekkel később is eszembe jut, hogy ott kivel találkoztunk, mi volt a baja, tudtunk-e segíteni.

Ha valami szörnyűség történik, miként lehet feldolgozni? Van pszichológus, aki segít ilyenkor?

Igen, a mentőszolgálat saját pszichológusai szükség esetén elérhetőek, illetve szerveznek különféle esetmegbeszélő és kiégés elleni csoportokat is. Ehhez kell a dolgozóktól egy bizonyos hajlandóság és némi időráfordítás is… a valóságban ezt kevesen veszik igénybe.

Tabu vagy ciki ez egy mentőnek?

Valószínűleg tabuk is állnak a háttérben, de talán inkább arról van szó, hogy Magyarországon nincsen igazán kultúrája a pszichológushoz járásnak.

kép: A.R.

Mesélj egy picit arról, hogy mit szeretsz a mentőmunkában? Mik a szépségei, amik miatt az ember csinálja?

Reggelente, amikor bemész a mentőállomásra, még nem tudod, milyen esetekhez fogsz aznap kivonulni. Felveszed a szolgálatot, átnézed a mentőautót és várod a riasztást. Lehet, hogy öt percen belül cseng a telefon, de lehet, hogy csak két óra múlva. Lehet riasztás felnőtthöz, gyerekhez, balesethez vagy szüléshez, vagy olyan beteghez, akinek csak egy-két jó szóra van szüksége. Mindenhez kell egy kicsit érteni. Nem tudod, hogy milyen helyzetbe fogsz belecsöppenni, néhány percen belül máris egy bevásárlóközpontban, egy metróalagútban, egy rendőrségi fogdában, vagy egy luxusszálloda lakosztályán találhatod magad. Sok esetben azután nem is feltétlenül az orvosi tudásra van szükség, hanem találékonyságra és talpraesettségre, na meg némi humorra. És mindig akadnak emlékezetes, nagy sztorik, így estére van mit mesélni bőven.

Magának a mentővel vonulásnak is van hangulata, ahogy megyünk a városban kék lámpával, az autók lehúzódnak, az emberek pedig ránk figyelnek. Ezt szerintem sokan szívesen kipróbálnák. Persze tudni kell, hogy a vezető nem száguldozik felelőtlenül. Az is különleges élmény, amikor hajnalban a napkeltében egyszerűen csak megyünk az üres városban csendes kék fénnyel.

Bírni kell a vér látványát, nem?

A vér látványa a legkevesebb. Nekem sosem volt vele gondom. Persze a legtöbb betegellátás kevésbé véres, az inkább a balesetekre jellemző.

A mentőzés csapatmunka?

A mentőn sosem vagyunk egyedül, hanem csapatban dolgozunk, általában hárman: a mentőápolóval és a gépkocsivezetővel. Orvosi kérdésekben a felelősség és a döntés az én kezemben van, de mindhármunknak megvan a feladata a csapatban. Nagyon jó tanítóim voltak, akik azt mondták nekem, hogy a mentőegység legyen valódi „egység”. Fiatal orvosként különösen megtisztelő olyan kollégákkal is együtt dolgozni, akik már akkor mentőztek, amikor én még meg sem születtem. Amikor más mentőkkel találkozunk, üdvözöljük egymást, váltunk néhány jó szót, akár ismeretlenül is. Van egy szép kifejezés a magyar nyelvben, ez a bajtárs. A mentőszolgálatnál mi is „bajban társak” vagyunk. Megható, amikor egy bajtársunk temetésén – beleértve a rendőröket és tűzoltókat is – felsírnak a kéklámpás autók szirénái. Ez valódi bajtársiasság.

Orvosként mik a legszebb pillanatok a mentőzésben? Mi a legemlékezetesebb élményed?

Az élet két nagyon fontos pillanata: a születés és a halál. Számomra ezek a legmaradandóbbak. Aki már látta, az tudja, miről beszélek. Szülésnél a feszültség, a várakozás, a küzdelem, és az iszonyatos fájdalmakat követően egyszer csak a csend, majd néhány másodperc múlva a gyermeksírás, az új élet hangja. Ez olyan gyönyörű élmény, amit örülök, hogy orvosként többször megtapasztalhatok. Egy másfajta szépség, amikor egy idős ember életének utolsó perceiben kísérhetjük őt, ott lehetünk és vigyázhatunk rá. Régen ez még természetes volt, ma már csak kevesen élhetik át.

Hogy mi mentőorvosként a legszebb emlékem? Tavaly újraélesztéshez riasztottak bennünket, ahol közel egy órán át küzdöttünk a beteg életéért. Az ötvenedik perc után visszatért a keringése – ez nagyon hosszú idő, elég bizonytalan kimenetellel. Mégis az a csodás ajándék adatott meg, hogy ez a beteg egy héttel később a saját lábán hagyta el a kórházat.

Kiderült, hogy egy lépcsőházban laktunk, az egyik felső szomszédom volt. Pár hónappal később összefutottam vele a lépcsőházban. Éppen egy nagy csokor virágot vitt… valószínűleg a felségének. Szembe jött velem és köszönt nekem, én is neki, majd mentünk tovább, mint két átlagos szomszéd. Ő nem is tudta, hogy én voltam az a mentőorvos, aki az újraélesztését vezette.

A végére jóformán meg sem tudtam szólalni, azt hittem, végeztünk, de Máté el szeretett volna még mondani ezzel kapcsolatban egy számára kedves idézetet, Dr. Felkai Tamás szavait, ami szerinte talán a legjobban fémjelzi a munkájukat. Így hangzik: „Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkák rejtett és névtelen.” Ez egy nagyon szép gondolat, és ez így is van jól – tette hozzá Máté.