Régóta foglalkoztat a magyar egészségügy, ezen belül is legfőképpen a mentők helyzete. Érdekelt, hogy vajon mi visz valakit arra, hogy a kórházi orvos vagy akár a háziorvosi pozíció mellett a rendkívül megterhelő, de annál látványosabb mentőzést válassza. Kárpáti Lóránt Máté beszélget Dr. Korompai Mátéval, egy lelkes fiatal orvossal a Budai Mentőállomáson. Az interjú első részéből megtudhatjuk, hogyan működik a magyarországi mentési rendszer és mik azok a plusz feladatok, amiket el kell látniuk a mentőknek, hogy van-e elég mentődolgozónk, de kérdezem még az úgynevezett „15 perces szabályról” és arról is, miként lehet kezelni a konfliktushelyzeteket.

Kezdjük azzal, ami talán a legjobban érdekel: mi vitt téged az orvosi pályára? Sokan kérdezték már ezt másoktól, és az elsődleges válasz általában az elhivatottság érzése volt. De érdekelne, hogy személyesen a te esetedben mi volt az a meghatározó élmény, ami alapján úgy döntöttél, hogy orvos leszel.

Én nem úgy születtem, hogy orvos leszek. Sok minden érdekelt, de igazán a gimnáziumban kedveltem meg a természettudományokat és a biológiát. Innen már egyenes út vezetett az orvosi egyetemre. A családomban egyébként mindenki mérnök, édesapám, édesanyám és már húgom is.

Ami a mentőzést illeti, szerintem a legtöbb fiúnak megdobban a szíve, amikor egy szirénázó autót lát, mert ilyenkor akar mindenki mentő, rendőr vagy tűzoltó lenni – ez velem sem volt másképp. Az orvosi egyetemen is érdeklődéssel figyeltem a mentők munkáját, így amint lehetőségem adódott, én is jelentkeztem a mentőszolgálathoz. Most már negyedik éve dolgozom a mentőknél, jelenleg a Budai Mentőállomás különböző egységein teljesítek kivonuló mentőorvosi szolgálatot.

Itt egy pillanatra álljunk meg. Mi a különbség mentőgépkocsi, a roham-, illetve az esetkocsi között? Rangban följebb van a rohamkocsi, jól gondolom?

A legtöbb mentőautó, amivel a városban találkozol, az úgynevezett mentőgépkocsi. Ezek kétfős mentőegységek, gépkocsivezetővel és mentőápolóval. Ők látják el a kisebb rosszulléteket, könnyebb sérüléseket. Minden autón van félautomata defibrillátor, infúzió, oxigén. Egyes kiemelt mentőgépkocsikon szakápolók dolgoznak, ők különféle gyógyszereket is adhatnak, magasabb kompetenciát képviselnek, mint az egyszerű mentőautók. Ezek az egységek látják el a napi munka oroszlánrészét, legtöbbször szó szerint éjjel-nappal úton vannak, akár 20-25 beteget is ellátnak egy nap.

Az esetkocsin a személyzet kiegészül egy mentőtiszttel vagy mentőorvossal. Ők főiskolát, illetve egyetemet végzett, sürgősségi ellátásban jártas szakemberek. A rohamkocsi pedig egyrészt tárgyi felszereltségében magasabb szintű, másrészt a rajta szolgálatot teljesítő személyzet a nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkezők közül kerül ki. Az esetkocsi és a rohamkocsi általában akkor kerül bevetésre, amikor már a helyszínen is orvosi beavatkozásra lehet szükség, például szívinfarktushoz, súlyos balesethez, eszméletlen beteghez küldik őket. Ezeken az autókon többek között van lélegeztetőgép, EKG készülék, defibrillátor, továbbá minden olyan gyógyszer és eszköz, ami a helyszíni sürgősségi ellátáshoz szükséges.

A mi mentőállomásunkon van még egy úgynevezett mentőorvosi kocsi is, ami egy speciálisan felszerelt személygépkocsi. Ez az egyik legmagasabb szintű mentőegység.

Ebből mennyi van?

Budapesten jelenleg ez az egy ilyen autó van, de több mentőtiszti kocsi is dolgozik már a városban. A jövőben valószínűleg egyre több ilyen autó áll majd szolgálatba.

Milyen típusú feladatokat kell elvégeznie egy szolgálatot teljesítő mentőkocsinak és a személyzetének?

Ez egy érdekes kérdés. Reggel, amikor felveszed a szolgálatot, még nem tudod, hogy milyen esetekhez fogsz aznap kivonulni. Amikor az ember szirénázó mentőt hall, többnyire arra gondol, hogy biztosan valami nagy baj történt, hatalmas baleset, tömeges karambol. Szerencsére ezekből van kevesebb. A mentőket legtöbbször belgyógyászati, kardiológiai, neurológiai kórképekhez riasztják, de gyakoriak a traumás sérültek, mérgezéses esetek is. Itt, Budapesten nagy tömegbalesetek ritkábban fordulnak elő, ezek inkább vidéken a főutakra, autópályákra jellemzők. Egy eset- vagy rohamkocsin gyakran találkozunk valóban súlyos, életveszélyes állapotú betegekkel, és nem ritka az újraélesztés sem. Igazából elmondható, hogy átlagosan minden 8-10 kivonulás tartogat valamilyen komolyabb szakmai kihívást.

kép: A.R.

És a többi eset?

Nagyon sok a krónikus betegségekben szenvedő idős ember, akiket gyakran kell kórházba szállítanunk, illetve a kisebb rosszullétek, sérülések. A legtöbb bejelentéshez elég a mentőgépkocsi szintű ellátás is, ezért ebből az autóból van a legtöbb az országban, és nekik van a legtöbb feladatuk is.

Ilyen, ha valaki például megvágja a kezét?

Így van, neki például sebellátás, kötözés kell, orvosra nem lesz szüksége a helyszínen. Vagy ilyen egy buszon történt ájulásos rosszullét, vagy egy lépcsőn elesett fejsérült is. Emellett sajnos rengeteg a nem feltétlenül mentőt igénylő, gyakran inkább szociális jellegű feladat. Elképesztően sok például a földön fekvő ittas ember a városban, különösen éjszaka. Túlzás nélkül mondom, nem egyszer előfordul olyan, hogy egy mentőgépkocsi egész éjjel csak részegeket szed össze. Télen az utcán alvó hajléktalan emberekhez is sokszor hívnak mentőt, gyakran a megkérdezésük nélkül. Ilyenkor a helyszínre érve kiderül, hogy a betegünk nem is beteg, csak alszik és esze ágában nincs kórházba menni. Vannak, akikhez naponta 5-6 alkalommal is kivonulunk. De sokszor előfordul az ellenkezője is, hogy az utcán élő ember azért hív mentőt, nem egyszer súlyos betegségre utaló panaszokat említve, hogy az éjszakát meleg helyen, a kórházban tölthesse. Télen mintha a kórház is melegedőként szolgálna.

Pedig léteznek utcai gondozószolgálatok, mint például a Máltai Szeretetszolgálat. De mi lehetne még a megoldás?

Ezt a problémát valóban leginkább a szociális ellátórendszer fejlesztésével, magasabb szinteken lehetne megoldani.

Sok az egyébként indokolatlan mentőhívás?

Szerintem általában elmondható, hogy az emberek nagy többsége fölöslegesen nem hív mentőt, csak ha vészhelyzet van – velük tényleg csak akkor találkozunk, ha baj van. Viszont sokszor megyünk olyan enyhe panaszokhoz, hogy valakinek begyulladt a szeme, meghúzta a hátát, fáj a keze, vagy hetek óta köhög. Az ilyen bajokkal a legtöbb ember felül a buszra, beül a kocsiba vagy hív egy taxit és elmegy a háziorvosához, a szakrendelőbe. A mentőt sokszor inkább azért hívják ki, mert ingyen szállítja őket a kórházba, és azt remélik, így hamarabb ellátásra kerülnek. Sok beteg meg a háziorvosi ügyelet helyett hívja a mentőket, nem is szeretnének kórházba szállítást, csak otthoni vizsgálatot, ellátást.

Nehéz az ilyen esetekben szelektálni. Érdemes bemenni a mentésirányításba, és megnézni ott is egy átlagos napot, hogy a kollégáinknak milyen mennyiségű és tartalmú bejelentéssel van dolguk.

Lehet, hogy 100 hasonló bejelentésből 99-nél kiderül, hogy valójában indokolatlan volt, de ott van az az egy, ahova tényleg kellett a mentő. Éppen ezért minden beteghez szirénázva kimegyünk, függetlenül attól, hogy a bejelentés alapján két napja vágta el az ujját, vagy szívinfarktusa van.

Viszont ez a sok kicsi eset leterheli a mentőszolgálatot…

Igen, ezek az esetek jelentős kapacitást foglalnak le, néha alig győzzük. És hasonló téma az úgynevezett szekunder transzportok ügye is, magyarul a szakfelügyeletet igénylő őrzött szállítási feladatok. Értelemszerűen nincs minden kórházban mindenféle típusú osztály és diagnosztika, ezért a betegeket egyik kórházból a másikba is a mentőknek kell átszállítaniuk. Ez jelentheti akár ugyanazon kórház közeli épületeit is, de szintúgy történhet távolabbi intézmények között. Egy beteg átszállítása akár 1-2 órára is lefoglalhat egy mentőegységet, addig nem riasztható másik beteghez. Az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy aránytalanul megnőtt az ilyen szállítási feladatok száma.

Itt merül fel a kérdés, hogy akkor elég-e a mentő?

Valóban, ez a feladatmennyiség gyakran súrolja a kapacitások határát, és így sajnos az is előfordulhat, hogy nincsen szabad mentő a közelben, amikor tényleg szükség lenne rá. Budapesten és környékén több mint 100 autó van szolgálatban folyamatosan. Személy szerint én sehol a világban nem láttam még ennyi mentőt, mint Magyarországon. Ha a belvárosban kiállsz egy tetszőleges kereszteződésbe, biztosan 5 percen belül találkozol valamelyik mentőautóval. Én úgy gondolom, nem feltétlenül a mentőegységek számát kellene növelni, hanem a kapacitást elvonó, mentést nem igénylő vagy más szolgáltatóval is megoldható feladatok mennyiségét kéne valahogy visszaszorítani.

A sürgősségi ellátás, beleértve a mentést és a kórházi szakaszt is, csak az egyik láncszem abban a folyamatban, amíg a beteg a rosszulléttől a végleges ellátást nyújtó intézménybe kerül. Viszont ennek a láncszemnek kell ellensúlyoznia mind az előző láncszem, mind az utána következő hibáit is. Értem ez alatt a társadalmi és szociális problémákat, az egészségkultúra, a háziorvosi rendszer hiányosságait, valamint a várólisták igénybevétele helyett a „majd a sürgősségi osztályon gyorsan kivizsgálják” hozzáállást is. A mentőszolgálat mellett kórházi sürgősségi orvosként is dolgozom, ott ugyancsak mindennap tapasztaljuk ezeket a nehézségeket.

Amikor a mentésirányító központ kap egy riasztást, mi történik az azt követő percekben?

A mentőhívás Magyarországon a 104-es, illetve az újonnan egyesített 112-es segélyhívó számokon keresztül történik. Az irányítóközpontban szakképzett mentőtisztek és mentőápolók ülnek a telefonok mögött, az ő feladatuk, hogy rövid idő alatt a lehető legtöbb fontos információt megtudják a beteg panaszairól, állapotáról és a pontos helyszínről. Ezt követően pedig a lehető leggyorsabban indítaniuk kell a mentőegységet. A mentőknél az új elektronikus mentésirányítási rendszer bevezetése zajlik jelenleg, melynek során a legfontosabb szempont a biztonság, a mentőellátás zavartalansága, ezért a gyors átállás helyett a jelenlegivel párhuzamosan működtetett és minden szempontból ellenőrzött új elemek fokozatos rendszerbe állítása, aktiválása mellett döntöttünk.

kép: A.R.

Ez mit jelent pontosan?

Ez egy összetett számítógépes rendszer lesz, új, európai uniós fejlesztés. Lényege, hogy a segélyhívás pillanatában a hívást fogadó diszpécser rögtön beviszi a számítógépbe a tüneteket, aminek alapján automatikusan, egy döntéstámogatási algoritmussal ki tudja választani, hogy melyik a legközelebbi és legmegfelelőbb mentőegység. Minden mentőautóban lesz egy táblagép térképprogrammal, navigációval, amin valós időben megjelenik majd a riasztás és folyamatosan frissülnek a beteggel kapcsolatos információk.

A mai napon Budapesten még úgy működik folyamat, hogy a diszpécser kézzel írja a tüneteket és a beteg adatait egy menetlevélre, amit ezt követően telefonon vagy rádión keresztül diktálnak ki az adott mentőegységnek. Az új mentésirányítási rendszer segítségével nem kell majd írogatni, így hasznos perceket lehet megtakarítani.

A köztudatban él az úgynevezett „15 perces szabály”, vagyis hogy ennyi idő alatt kellene kiérnie a mentőnek. Ez tényleg létezik?

Nincs ilyen szabály. A cél az, hogy a mentő a lehető leggyorsabban a helyszínre érkezzen. Ha riasztás érkezik, a mentőegységnek nappal 1, éjszaka 2 percen belül el kell hagynia az állomást, ezt követően a távolságtól függően 5-10 percen belül tud a helyszínre érni. A 15 perces értékről tudni kell, hogy ez egy indikátorszám, a mentés egyik minőségi jelzője. Nincs leírva sehol, hogy a mentőnek 15 percen belül ki kell érkeznie a beteghez. Vannak olyan esetek, amikor még a 15 perc is sok lenne, és persze van olyan is bőven, amikor a 15 perc elvárása teljesen indokolatlan. Összességében elmondható, hogy a riasztások körülbelül háromnegyedében sikerül tartanunk ezt az időt – és ebbe beletartozik az is, akit újraélesztenek, és az is, aki napok óta lázas.

Szerencsére csak ritkán fordul elő, hogy a valóban indokolt esetekhez nem ér ki időben a mentő. Ilyesmi leginkább akkor történik, amikor viszonylag kis területről egyszerre több bejelentés is érkezik, így távolabbról kell indítani egy mentőegységet.

Van-e különbség, ha valaki Budapesten, egy vidéki nagyvárosban, vagy egy vidéki kis faluban lesz rosszul?

Magyarország térképén úgy vannak elosztva a mentőállomások, hogy ez a 15 perces kiérkezési idő teljesíthető legyen. Budapesten és a nagyvárosokban a lakosság számával arányosan is több a mentőautó. Vidéken a megyeszékhelyeken és a nagyobb településeken van eset- vagy rohamkocsi, a kisebb településeken mentőgépkocsik állomásoznak. Súlyos beteghez ilyen helyeken párhuzamos riasztással tud indulni a legközelebbi esetkocsi és a helyi orvosi ügyelet is, illetve szükség esetén a mentőhelikopterek is bevethetőek. Magyarországon hét légibázis van, a helikopterek rohamkocsi felszereltségűek. Szinte bárhová elérnek 15 percen belül.

kép: A.R.

Sokszor hallani, hogy az ideges hozzátartozók vagy maguk a betegek agresszívan lépnek föl a kiérkező mentősökkel szemben. Volt-e már ilyen tapasztalatod? Hogyan lehet ezt kezelni, és legfőképpen feldolgozni?

Ha valaki bajba kerül, az emberek idegesek lehetnek, aggódnak, különösen akkor, ha a hozzátartozójukról van szó. Ilyenkor a mentőre várakozás percei nagyon lassan tudnak telni. Legtöbbször emiatt fordulhat elő minősíthetetlen hangnem a mentőhívás során és a helyszínen is. Ez leginkább a mentésirányításban dolgozó kollégáinkon csapódik le, akik a hívásokat fogadják. Gyakran agresszív hangnemben követelik tőlük, hogy küldjék már a mentőt, pedig az ehhez szükséges információkat, például a címet még el sem mondták.

A helyszínen szerencsére ritkán fordulnak elő komolyabb atrocitások. Valódi tettlegességre inkább az alkoholos vagy kábítószeres betegeknél kell számítanunk. Amikor látják, hogy megérkeztünk és segítünk, legtöbbször hamar megnyugszanak a kedélyek. Ha pedig veszélyes a helyzet, rendőri segítséget tudunk kérni.

Minderre (hogyan kellene kommunikálni vagy reagálni egy-egy problémás esetben) kapnak „házon belül” valamiféle kiképzést?

Úgy tudom, a mentésirányításban dolgozó kollégáink részt vesznek ilyen képzéseken.

Neked személy szerint volt már olyan tapasztalatod, hogy elszabadultak az indulatok?

Szóváltás már előfordult, de meg lehetett oldani emberi kommunikációval. Empatikus hozzáállással az indulatok forrása kideríthető, és szükség esetén egy bocsánatkérés vagy az együttérzés nagyon sokat tud javítani a helyzeten.

Az emberekre manapság annyira jellemző a kritikusság, elégedetlenség, negatív hangulat.

Szomorúnak tartom, hogy a bulvármédia egy ideje megtalálta a mentőszolgálatot is, nyilván nem rossz szándékkal, hanem csak mert szenzációhajhász. Szerencsére az utóbbi hónapokban mintha alábbhagyott volna ez a tendencia, de úgy érzem, a mentőszolgálatra nézve különösen veszélyes a társadalom negatív hangolása.

Ha valaki bajba kerül, akkor mentőt kell hívnia – és fontos, hogy mindenkinek meglegyen a mentőkbe vetett bizalma. Ezt nem lenne szabad eljátszania senkinek!

Nekem személy szerint is volt fájó élményem egy ilyen, a médiában megjelent esettel kapcsolatban. Egy sikertelen újraélesztést követően a híradó és az újságok is megírták, hogy a mentőre több mint egy órát kellett várni, miközben a valóságban 20 percen belül a helyszínre ért. Folyamatosan vonalban voltunk a bejelentővel, az első másodperctől egészen addig, hogy a mentő megérkezett. Hiába nyilatkozott a szóvivő erről, a főcím mégis a „több mint egy óra” volt. Mivel én is aktív részese voltam az esetnek, különösen rosszul érintett. A segélyhívást elindító járókelő egyébként hihetetlenül talpraesetten irányította az újraélesztést a mentő érkezéséig, megérdemelhetett volna valami jutalmat, akár kitüntetést is!

A média nagyon sokat tudna segíteni a pozitív hírek továbbításával, hiszen mindennap történnek valódi életmentések, például sikeres újraélesztések. Fontos lenne az egészségkultúra fejlesztése szempontjából is hirdetni, hogy mit tegyen egy járókelő vagy családtag, ha valaki rosszul lesz a környezetében. Egyre többen tanulnak elsősegélynyújtást, a jogosítvány megszerzéséhez is kötelező a vizsga, ugyanakkor még mindig nagyon ritkán látjuk, hogy a helyszínen laikusok szakszerű újraélesztést kezdenek. Sokan félnek odalépni a beteghez, pedig azzal ártanak legtöbbet, ha nem csinálnak semmit. Egy szívmegállás esetén tényleg minden perc számít. Itt nem 15 percről van szó, az agyi károsodás 1-2 perc alatt elkezdődik, és utána hiába indítjuk újra a szívet, már késő, a dolog visszafordíthatatlan. Ezt kellene többet hirdetni a médiában, ez nagyon sok embert mentene meg!

Ennek a történetnek a felemlítésénél láttam először megrendülni Mátét, aki egyébként végig higgadtan és mosolyogva mesélt. Szeretném lefesteni, hol is készült az interjú: a mentőállomáson, egy folyosó végi kis szobában ülünk egymással szemben két karfás székben délután négy óra körül. Van itt egy faliújság a beosztással, egy másik kis asztal, rajta pedig a vezetékes telefon, ami ha csöng, rögtön indulni kell. Mintegy ezt demonstrálva, Máté fel is veszi az interjú végén a mentőegyenruháját és kikísér a parkolóba megnézni kívülről-belülről egy rohamkocsit. Mielőtt elindulunk, azt mondja, lehet, hogy már le sem veszi, hiszen este héttől úgyis szolgálatban lesz másnap reggelig. Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mikor alszik, mosolyogva azt feleli: ha nincs riasztás, éjszaka azért lehet egy keveset aludni a szobában található ágyon.

Nemsokára olvashatjátok az interjú második részét is!