Létezik valaki a magyar politikában, akitől nagyon sokat lehetne tanulni, és történetesen nő. Szakmája iránti elhivatottsága, valamint egész eddigi életútja több mint példaértékű. Vajon megfér a Tisztelt Ház falai között a modern nyugati gondolkodásmód? Vakkomondorok és egyéb állatfajták… Kárpáti Lóránt Máté beszélget Osztolykán Ágnessel.

Aki kicsit is követi a magyar politikát, annak – ha meghallja az Ön nevét – rögtön az LMP jut eszébe és az oktatáspolitika. Azonban érdekelne minket, hogy mivel foglalkozott előtte?

Nyugodtan tegeződjünk, jó? Előtte főként a romák társadalmi integrációjával foglalkoztam. Miután ’98-ban elvégeztem az egyetemet, egy józsefvárosi iskolában tanítottam, ahol napi szinten gyerekekkel foglalkoztam, ami igen nagy élmény volt az egyetem után. Nemsokára viszont úgy éreztem, muszáj továbblépnem, hogy még sikeresebb legyek ebben a munkában, ezért még a régi, nagy Soros Alapítványnál helyezkedtem el, ahol a roma programok egyik munkatársa voltam. Azután jött egy kis kitérő: a nemzetközi migrációs szervezetnél tevékenykedtem, ahol pénzügyi dolgokkal foglalkoztam. 2002-ben volt a nagy váltás, amikor a szocialisták megnyerték a választást. Jött a hír, hogy diplomás romákat keresnek, akik a közigazgatás bizonyos szintjein fognak dolgozni a romaügyért, a kormányzaton belül. Akkor ugyan szájhúzogatva, de beszálltam ebbe a munkába. Az én feladatom volt 2003-tól a roma integráció évtizede program teljes kialakítása, valamint a nemzetközi kapcsolattartás. Ezt sokáig csináltam, egészen 2005-ig, aztán elmentem szülni, utána pedig már nem tértem vissza, mert akkorra megérett bennem az a felismerés, hogy nem lehet egy ilyen nemzetközi program operatív munkáját jól irányítani úgy, hogy az ember be van szorítva a közigazgatás keretrendszerébe. Ezért a Nyílt Társadalom Intézete (Open Society Institute) létrehozott egy független titkárságot arra, hogy ez a program működjön. Ennek pedig én lettem a vezetőhelyettese, és egészen 2010 áprilisáig ott dolgoztam. Szóval ezt csináltam főállásban, közben pedig voltak kisebb kitérőim. A volt férjem, aki színész, egyik barátjával közösen létrehívta a Maladipe (cigányul találkozásokat jelent) Színházat, én pedig beszálltam a munkába produkciós menedzserként… legalábbis ez volt a honlapon. Valójában pályázatokat írtam. Ezt viszonylag sokáig csináltam, csak később a munkám nem engedte. Ugyanakkor nagyon jó látni, hogy a színház a mai napig él. Úgy gondolom, abban elég markáns szerepem volt, hogy létrejöjjön.

Mint tudjuk, 2009 óta vagy tagja a Lehet Más a Politikának, ami az öt évvel ezelőtti országgyűlési választásokon meglepetésre bejutott a Parlamentbe, te pedig nemcsak képviselő, hanem rögtön az oktatási, tudományos és kutatási bizottság alelnöke is lettél az előző ciklusban. Hogyan látod mai szemmel ezt az időszakot?

Nagyon érdekes időszak volt. Nekünk zöld pártként egy fontos célunk volt: a fenntarthatósági bizottság elnöki pozícióját megszerezni. Kaptunk azonban egy felajánlást az Országgyűlés egyik alelnöki posztjára is. Úgy gondoltuk, hogy az én származásommal, életutammal úgy lehetne példát mutatni, ha egy teljesen meglepő pozícióba kerülnék. Először gondolkodtunk ez előbbi poszton, hogy vajon milyen lenne, ha az Országgyűlésben 2010-ben az LMP adna egy olyan házalelnököt, aki cigány, de aztán jobban megfontoltuk a dolgot, és inkább a fenntarthatósági bizottság elnöki pozícióját választottuk. Így lettem az oktatási bizottság alelnöke. Nagyon fontos volt az az elv az LMP-ben, hogy én cigányként ne a cigánykérdéssel foglalkozzak, hogy ne legyen rám ragasztva a bélyeg, hogy azért, mert a bőrszínem ilyen, nekem feltétlenül ezzel kell foglalkoznom, hanem mutassuk meg, hogy igenis lehet valaki a saját jogán, a tudása alapján szakpolitikus. Azt gondolom, hogy a lehetetlen helyzet ellenére nagyon jól tudtunk együtt dolgozni Pokorni Zoltánnal és Hiller Istvánnal. Velük kettőjükkel alakult ki olyan szakmai és emberi viszonyom, ami a mai napig megvan. Furcsa helyzet volt: sokszor azt éreztem, hogy mindannyian ellenzékben vagyunk, nemcsak én meg a Hiller, hanem a Pokorni is… Azzal az iránnyal, amit Hoffman Rózsa neve fémjelzett az oktatáspolitikában, maximálisan nem értettünk egyet, éppen ezért ha az ember kizárólag eredményorientáltan szemléli azt az elmúlt négy évet, akkor azt mondhatja, hogy nagyon kevés sikert értünk el.

Sokszor volt olyan, hogy a módosítóinkról inkább levettem a nevemet, meg azt is, hogy LMP, hogy átmenjenek. Egyetlen olyan javaslat ment át, ami ellenzéki volt: a családi napközik ügye, amit Ertsey Katalin volt képviselőtársammal együtt készítettünk. Ez arról szólt, hogy a három éves kortól kötelező óvodáztatást családi napközikben is meg lehessen oldani. Nem emlékszem más ellenzéki javaslatra, ami átment volna az elmúlt négy évben.

Azt gondolom, hiányzott a sikerélmény. Biztosan lehetett volna még lelkesebben is csinálni, csak ahhoz kellett volna valami pozitív visszajelzés. Nehéz volt, amikor az ember azt látta, hogy valaki órákat vagy napokat tölt a szakértőivel, hogy megtalálják, hogyan lehetne ezt vagy azt jobbá tenni, és az amúgy rossz irányba mégis becsempészni valami pozitívumot, amire utána abszolút nem volt hajlandóság. Úgy látom utólag, hogy sokat tanultam Pokornitól és Hillertől azt illetően, hogyan lehet úgy konfrontálódni, úgy elmondani az ember véleményét, hogy az ne legyen sértő, de ütős legyen. Nem könyvelem el a szakmai munkát óriási sikernek, de azt gondolom, fontos volt, hogy az elmúlt négy évben ott voltunk. Talán az is, hogy jómagam ott voltam, mert egy másfajta színt, utat mutattam az oktatáspolitikában.

Mivel foglalkozol mostanában?

Először is megpróbálok regenerálódni az elmúlt négy év után, hiszen eléggé stresszes, kimerítő időszak volt. Próbálok magamnak időt hagyni, hogy jól kitaláljam a dolgaimat, és látom, hogy nagyon sok hely és helyzet van, ahol lehetne segíteni. Én mindig is nagyon szerettem tanítani, azt gondolom, értettem is a fiatalok nyelvén, úgyhogy most ilyen utakra gondolok menni. A távlati célom az, hogy eljussak Amerikába legalább egy-két évre valamilyen nevesebb egyetemre tanulni. Erre nem lehet pár hónap alatt felkészülni, így az elkövetkezendő időszakomat most főként ennek kívánom szentelni. De számos olyan iskola van, ahol komoly vezetési problémákkal küzdenek – nekik is szívesen segítenék, hogy jobban tudjanak érvényesülni ebben a furcsa politikai helyzetben.

Van-e olyan eleme a magyar köz-, illetve felsőoktatásnak, amit az elmúlt négy év alatt pozitívumnak könyveltél el? Szakpolitikusként hogyan vélekedsz, mik a legégetőbb problémák jelenleg, valamint hosszú távú hatásukat tekintve a leginkább megkérdőjelezhető intézkedések?

Hát, talán a három éves kortól kötelező óvodáztatást tudnám sikernek elkönyvelni, de azt tudni kell, hogy az óvodai színtér az nem az oktatás színtere. Nagyon sokan nem tudják az országban, hogy az óvoda a szociális ellátóintézmények közé tartozik, nem oktatási intézmény. Eléggé el vagyok keseredve, mert nem nagyon tudok pozitív példát mondani.

Azt látom, hogy egyre inkább szakadék keletkezik a társadalomban, és ebben jelentős szerepe van az oktatásnak. Ha megnézzük, az történik, hogy a módosabb, tehetősebb emberek elkezdik kimenteni a gyerekeiket a közoktatásból. Az elmúlt időszakban még az is megtörtént, hogy sokan magánszemélyként iskolát alapítottak. Sok olyan esetről hallottam, hogy valaki magántanulóvá nyilváníttatta a gyerekét, és otthon, zárt körülmények között a legjobb tanárokat megfizetve képzést adott neki. Ha jobban belegondolunk, ez múlt század-béli élményeket idéz fel az emberben, amikor az arisztokrácia a saját gyerekeit az otthonaiban, a legnagyobb tudású emberekkel taníttatta – de ez szerintem rossz. Ha meglenne az az alapvető gondolkodásmód, hogy az oktatási ágazat az, ahova mindig befektetünk, nem pedig elveszünk, akkor ebben az országban igenis lehetne egy XXI. századi közoktatást csinálni.

Biztos mindenki megélte már, hogy amikor szembe megy a széllel, az kellemetlen dolog. Négy év nagyon hosszú idő. Négy évig szembe menni a széllel egy csomó mindent felőröl az emberben. Nagyon belepörögtem abba a dologba, hogy mindig csak reagáltam valamire. Tehát történt egy dolog, elindult egy gondolat felőlük, én pedig arra reagáltam. Először azt hittem, ez politikus-betegség, de rájöttem, hogy ez mindenkivel így van, hogy amikor az ember egy ennyire reaktív állapotba kerül, akkor egy idő után nem lát szélesen. Azt vettem észre, hogy nem tudok kinézni Hoffman Rózsa árnyékából, állandóan harcokat vívok, miközben lehetne kezdeményezni is dolgokat. Amikor az ember a napi szintű politizálásban van benne, illetve abban, hogyan tartson ellent, akkor nem tud kreatív lenni. Visszagondolva ezt nagy tanulságnak tartom.

Minket nagyon keveset hívtak a királyi tévébe. Egyszer a KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) megalapítása idején behívtak oda a KDNP volt oktatáspolitikusával együtt. Az most mindegy, hogyan, de megszereztem azt a kormány-előterjesztést, amiben fehéren-feketén le volt írva, hogy még azok a szakemberek is, akik ott ültek a minisztériumban, óva intették az államtitkár asszonyt és a minisztert. Azt írták, hogy nem biztos, hogy most kell ezt megcsinálni, mivel nincsenek meg sem a személyi, sem a tárgyi előfeltételei annak, hogy létrehozzanak egy ilyen gigaintézményt. Én ott a tévében elővettem azt a papírt, felolvastam, és mondtam nekik, hogy ezt nem is én írtam, hanem ők. De azt lehetett látni, hogy ők az arcátlanságnak azon a szintjén voltak, amikor mindent meghazudtoltak, és minden elől el tudtak hajolni.

Azt gondolom, ebben az országban rengeteg mindent meg lehetne változtatni, ha az emberek mernének aktív állampolgárok lenni. Főként a pedagógusok. Csak el kell játszani a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha jövő hét hétfőn az összes pedagógus az országban felkelne reggel fél hétkor, főzne magának egy kávét, és pizsamában otthon maradna… Szerintem óriási dolgok történhetnének. Ezeknek az embereknek, akik 3200 telephelyen dolgoznak az országban, óriási erő van a kezükben, viszont a megítélésük és az érdekérvényesítési képességük egészen addig nem fog megváltozni, amíg nem mutatnak fel erőt a kormánnyal szemben. De ha megtennék, nagyon komoly tárgyalási pozícióba kerülnének. Mindig azt hallgattam az elmúlt négy évben, hogy mindenki fél, mindenki félti a pozícióját. Azt gondolom viszont, hogy nem lehet a demokrácia adta jogokat gyakorolni, ha az ember nem aktív, ha nem vállal felelősséget a saját helyzetéért. Bizonyos helyzetekben csak úgy lehet ezt csinálni, ha azt mondjuk, hogy állj. Ez az, ami nem történt meg, és azt látom, hogy nem is fog megtörténni. Ezért az a nagy veszély fenyeget, hogy ez a rendszer elkezd lassan beágyazódni, és nyolc év után, ha ez megszilárdul, akkor ember legyen a talpán, aki ezt újra a feje tetejére állítja, és elkezd másképp gondolkodni a könyveket, a tanrendet és magát az eszmeiséget illetően.

Térjünk vissza egy kicsit a parlamenti munkádra. Érdekelne minket, hogy a Tisztelt Házban eltöltött évek alatt mit tapasztaltál, milyen volt nőként ott dolgozni? Tanúja voltál-e valaha annak, hogy egy képviselőnőt bármilyen formában sértegettek volna, csak azért mert nő?

Érdekes helyzet volt, amikor kiderült, hogy bejutottam az Országgyűlésbe. Egy kedves ismerősöm azt mondta nekem, egyetlen egy dolgot szeretne tőlem kérni, mégpedig azt, hogy ne legyek majd férfi. Én akkor elröhögcséltem ezen, hogy miért és hogyan is lennék én férfi. Amikor viszont már ott dolgoztam, megértettem, mire gondolt. Ebben az országban nagyon nem divat még az, hogy nők politizálnak. Ez nagyon idegen dolog. Meg az is, hogy mi mertünk beszélni a munka és a magánélet összeegyeztethetőségéről a Parlamentben. Arról, hogy egy nőnek is lehet komoly politikai szerepe. Nos, ez nem tetszett a férfiaknak. Nagyon alpári és bunkó viselkedésnek is tanúja voltam. Például amikor Illés Zoltán azt mondta Széll Bernadettnek, hogy „attól, hogy maga szép, nem biztos, hogy okos is.” Szegény Vadai Ágit is rengetegszer lekezelték olyanokkal, hogy „vetkőzz, Ági”. Lendvai Ildikó akárhányszor felállt, mindig lehurrogták. Nekem egy ilyen afférom volt, a méltán híres Zagyva György Gyulával, aki mondott egy olyan mondatot, amit egy magára valamit is adó férfi, aki húsz éves elmúlt, nem mond egy nőnek. De azt betudjuk annak, hogy nem volt gyerekszobája, és hogy nem egy kultúrlény.

Összességében nem gondolom, hogy nehéz volt – inkább furi volt. Mindig azt gondoltam, volt bennem egy olyan remény, hogy ez az elit nem ennyire korlátolt. Így utólag már azt mondom, hogy aki a Parlamentben ül, nem feltétlenül tartozik az elithez. Van néhány igazi értelmiségi, valóban nyugati gondolkodású és elveket valló férfiember a fideszesek között is, aki egy nőt többre tart, ha az ilyen munkába kezd, de a többség nem így gondolkodik. A többség egyszerű, falusi, alpári valakiként gondolkodik: a nőnek a fakanál mellett a helye, főzzön, mosson a gyerekekre, azután duguljon el, és ennyi. Ráadásul mi ezt még eggyel megfejeltük, mert a mi frakciónkban hárman is voltunk olyanok, akik egyedül neveltük a gyerekeinket. Számos ülésnapon a bébiszittereink voltak a gyerekeinkkel, fektették le őket, ami a nyugati világban teljesen természetes. Nem ideális állapot, az tény. Azt gondolom, nemcsak a Fideszben van jelen az a nézet, hogy egy nő alapvetően nem a politizálásra termett, hanem szerintem az LMP-n kívüli összes többi pártban is. Az, hogy néha odaengednek egy-egy nőt, az csupán kirakat dolog, semmi több.

Sok mindent nem értenek, még maguk a képviselőnők sem. A Parlament nem kis épület. Miért elképzelhetetlen, ha van az épületben kozmetika, fodrászat meg posta, hogy legyen egy óvoda is, vagy gyermekmegőrző. De ez fel sem merült. Amikor mi fel mertük hozni, akkor úgy néztek ránk, mintha egy másik országból jöttünk volna. Valószínű, hogy a gondolataink mások, igen.

Köztudott, hogy 2011-ben megkaptad a roma integrációban játszott szerepedért a Bátor Nők Nemzetközi Díjat az amerikai külügyminisztériumtól, amelyet Washingtonban, Hillary Clinton amerikai külügyminisztertől vehettél át. Hogyan és mi alapján választottak ki?

Politikusként volt kapcsolatom az Amerikai Nagykövetséggel, ahol számos olyan programot csináltak, amik a romák társadalmi integrációjával kapcsolatosak. Volt ott egy kapcsolatom Mézes Linda személyében. Megtudtam, hogy a követség felterjesztett engem a díjra. 2011 januárjában felhívott Linda, hogy képzeljen el, én kapom a díjat. Ha jól tudom, akkor Magyarországon még senki nem kapta meg ezt a díjat. Jött a hír, hogy márciusban mennem kell Washingtonba átvenni. Őrült élmény volt. Nagyon érdekes nők kapták ezt a díjat, voltak köztük polgárjogi harcosok, ügyvédek, fiatal muszlim nők, és volt egy mexikói ügyésznő is, aki megbuktatta az egész környezetét korrupciós ügyek miatt. Engem még az a szerencse is ért, hogy az egyik tévécsatorna meghívott egy beszélgetésre, ahol hárman voltunk Hillary Clintonnal, és élő adásban beszélgethettünk. A Fehér Házban még díszvacsorát is rendeztek a tiszteletünkre. Szerintem ezt a díjat nem én kaptam személyesen. Ezt a díjat a roma integráció ügye kapta, amivel azt próbálták hangsúlyozni, hogy ez fontos dolog. Olyan, amin nem lehet csak úgy átlépni, ami mindig újabb problémákat hoz elő, amikkel foglalkozni kell. Ennek itthon talán nem volt akkora hírértéke és súlya, mint ott. Most, hogy kiszálltam a napi politikából, fontos feladatomnak tekintem, hogy továbbvigyem a dolgot, mert sajnos azt látom, a romaügy egyre katasztrofálisabb helyzetbe kerül. Amikor már azt gondoltuk, hogy eljutottunk valahova, vannak megoldásaink, jó gyakorlataink, kiderül, hogy a helyzet rosszabb. Elég csak Miskolcra gondolnunk. Szinte felfoghatatlan, ami ott történt, és sajnos biztos forrásból tudom, hogy a helyzet még rosszabb is lehet. Úgyhogy van mit tenni, a díj pedig arra sarkall, hogy még inkább belefolyjak a dologba újra.

Ha megengeded, akkor a magánéletedről is faggatnálak egy pár kérdés erejéig. A wikipédia szerint Balog János színművész a férjed. Hogyan ismerkedtetek meg és mióta vagytok házasok? Vannak gyerekeitek?

Sajnos elváltunk a férjemmel. Mindig is nagyon mások voltunk. Én inkább a földi dolgokkal foglalkoztam, ő meg ugye színészember. Nagyon más életet éltünk, ami hosszú évek alatt elsodort minket egymástól, viszont a mai napig baráti és jó a viszonyunk. Van egy kilenc éves kisfiúnk, aki most harmadik osztályos. 2010 óta van egy új kapcsolatom, aki érdekes módon nagyon hasonló dolgot csinál, mint én. A gondolkodásunkban és az érdeklődésünkben is sok a közös. Ez teljesen másfajta kapcsolat, mint az előző házasságom volt. A kisfiamnak az új párommal jó a kapcsolata, baráti viszonyban vannak. Egy felvilágosult család vagyunk. Szüleimnek mindez nagyon nehéz volt. Ők majdnem ötven éve élnek együtt. Tudom, igen rosszul érintette őket, hogy elváltam. Azt érzem, hogy egy furcsa világban élek, mert van egy nagyon konzervatív hátterem, egy konzervatív cigány családból jövök, ahol a házasság és az anyaszerep szent. De ahogyan az életem változott, és én magam is változtam, ők mindig igyekeztek velem lépést tartani. Anyukám már meg sem lepődik, ha felhívom, hogy jöjjön át, mert el kell mennem ide vagy amoda. Zsombor úgy nőtt fel, hogy már nagyon kicsi korától kezdve visszamentem dolgozni, és nem nagyon emlékszem olyasmire, hogy sírt volna, mert elmegyek. Mindig próbáltam szem előtt tartani, hogy én honnan jövök. Azt gondolom, meg tudtam őrizni azokat az alapértékeket, amiket a családomtól kaptam.

Kedvenc ételed, italod? A politikán kívül, ha szabadidőd engedi, mit szeretsz csinálni?

Egy kicsi faluból, Csengersimából jöttem, egy egyszerű családból. Egy csomó ételt nem ismertem, amikor Budapestre felkerültem a gimnáziumba. Ekkor ettem először körözöttet, de fogalmam nem volt, hogy az micsoda. Nagyon megkedveltem a „tengeri herkentyűs” ételeket is. Például szeretem a tejszínes kagylót – sajnos nehéz jó minőségűt találni itthon –, a párom kitűnő szakács, ő szokott nekem ilyeneket csinálni.

Nem voltak soha tipikus női hobbijaim, nem tudok kötni, varrni, meg ilyeneket. Most például nekiduráltam magam, hogy megtanulok kötni. A hobbim abszolút az olvasás. Sokat olvastam és olvasok ma is, mert ekkor tudok kilépni kicsit a saját világomból. Éppen mostanában próbálom a kisfiamat is erre sarkallni.

Ha van háziállatod, akkor mi az?

Vidéken az az alapgondolat, hogy az állatnak kint van a helye az udvaron. Éppen ezért nagyon meglepődtek a szüleim, amikor a házasságom alatt nászajándékba kaptam egy macskát az egyik barátomtól, és az bent maradhatott. Imádtuk azt a macskát, de később lekerült vidékre. A gyerekemnek van egy tengerimalaca, akit Jack-nek hívnak. Sokszor fütyürésznek egymásnak, ami néha iszonyatosan idegesítő. A bátyám lánya viszonylag sokáig velünk lakott, és 2011-ben kapott tőlünk egy csincsillát karácsonyra. Végül, mivel fiatalként ide-oda ment, az állat ránk maradt. Egy fiú csincsilla, aki Dezső névre hallgat. Egy idő után azt láttuk, hogy „magányos farkassá” változott, így szereztünk mellé egy lány csincsillát. Most hol elkülönítjük őket, hol nem, de már a második kölykön vagyunk túl. Úgyhogy jelenleg három csincsillánk van, meg a tengerimalacunk. Nekem továbbra is az a tervem, hogy egyszer lesz egy igazi családi házunk, a csincsillákat valahogy ki lehet majd rakni a házból, én pedig mindenképpen szeretnék magamnak egy szép nagy macskát.

Hol és hogyan képzeled el saját magad 5 év múlva? Minek kellene ahhoz történnie, hogy úgy lásd: érdemes újra elindulnod a 2018-as választásokon?

Idén szeretnék felvételizni a Harvardra. Ha felvesznek, akkor jövő júniusban kezdeném. Nincs kristálytiszta kép előttem. Néha azt gondolom, hogy öt év múlva Amerikában leszek, és ha szerencsém van, tanítok egy jó helyen. De nincs teljesen kizárva az sem, hogy öt év múlva újra politizálni fogok. Azt szokták mondani a barátaim, hogy ez az írástudók felelőssége. Az írástudók felelőssége mindig túlmegy a személyes akarásokon, és sokszor az embernek a személyes törekvéseit kell feláldoznia. Szerintem rám ez többszörösen is igaz, mert sokszor voltam abban a helyzetben, hogy azon kívül, hogy úgy kell élnem, hogy az saját magamnak és a családomnak is jó legyen, példát kell mutatnom, hogy az LMP-t se érje semmifajta hátrány, ugyanakkor felelősséggel tartozom a cigány közösség felé is. Szóval mindezeknek a dolgoknak meg kell felelnem, ezért is hatalmas dilemma ez számomra. Biztos van olyan politikai helyzet, illetve tudnak olyat ígérni, hogy visszajöjjek és újra beszálljak a ringbe.