Ha egy szóban kellene ajánlanom a Láthatatlan Kiállítást, a kihagyhatatlant használnám. Aztán persze hozzátenném a félelmetest, a kiszolgáltatottat, a hihetetlen érdekest és a viccest is.

Az elvileg egy órás kiállítás egy kis bemelegítéssel kezdődött, még világosban egy segítő, szintén vak fiú mutatott meg nekem dolgot, és nevettünk azon, hogy képtelen vagyok értelmezni a Braille-írás táblázatát, mert számok vannak rajta, én pedig a számokkal borzasztó rosszban vagyok. Nem akarta elhinni nekem, hogy mennyire rosszban, azt hitte viccelek. Sajnos nem.

Egy kis írógépen azért végre sikerült leírnom a nevemet, hálisten csak 4 betű, köszi anya. Jól elbeszélgettünk, mesélt az életéről, hogy mik a legnehezebb dolgok, hogyan kell segíteni, ha meglátjuk azt a bizonyos fehér botot. A legfontosabb, hogy kérdezzük meg, hogy egyáltalán szüksége van-e rá, mert könnyen lehet, hogy nincs, és minek vinnénk el a boltba, ha ő éppen a kocsmába indult.

braillealphabet.org

A kedélyes beszélgetésünkben el is feledkeztem arról, hogy mindjárt egy órát fogok tölteni a koromsötétben. Amiről tényleg nem gondoltam, hogy lehet egyáltalán ilyen nagyon-nagyon-nagyon sötét, pedig lehet. Nagyon. Sötét.

Egy ideig úgy tűnt, magántúrára visznek, mert senki nem jött arra az időpontra, amelyikre én, de aztán befutott még két ember, úgyhogy aztán 3 férfival vágtam neki az ismeretlennek – szó szerint.

Amint beléptünk a kiállítás tényleges részébe, el akartam futni, vissza akartam menni, mindegy, csak kijutni onnan. Ez a konkrét rémület tartott pár percig, ami alatt elkezdtem gondolkodni azon, hogy tuti az egyik falnak futnék, mert már most sem tudom, merre van a kijárat. Mondjuk az se volt biztos, hogy vannak egyáltalán falak, vagy ha igen, merre, szóval lehet, hogy nem szenvedtem volna semmilyen sérülést, de végül megembereltem magam, és csak néhányszor csoszogtam bele a többiekbe, az első száz alkalom után pedig bocsánatot se kértem, és ők se. Minek.

mtro.hu

Nem szeretném lelőni a poént, de néhány dolog biztos: a vezetőnk, Feri miatt nem féltem egy idő után annyira, aki vigyázott ránk, rám mint egyedüli nőre meg főleg. Bármit meg lehetett kérdezni tőle, és olyan szóvicceket lökött, hogy néha a röhögéstől önkéntelenül is becsuktam a szemem. Mondanám, hogy olyankor még kevesebbet láttam, de hazudnék.

A kiállítás végére (azért se mondom el, mi vár rátok a sötétben) még rá is húztunk egy pár percet, így végül majdnem két óra után jöttünk ki a fényre, ahol ismét egy érdekes élmény várt: meglátni a vezetődet, akinek ugye eddig csak a hangját hallottad.  Utána meg könnyezve pislogni, az se rossz amúgy.

A lényeg: menjetek el. Szemüveget és kontaktlencsét meg ne cipeljetek.