Ha maga Bill Murray a bébiszittered, nyilvánvaló, hogy nem meseolvasás és hintapalinta a délutáni program. Egy kis verekedés, lóverseny, majd a bárpult. Nem is csoda, hogy szentté avatják.

Theodore Melfi író-rendező első nagyjátékfilmje ránézésre nem rejt túl sok meglepetést. Adott egy háborús veterán abból a tipikusan mogorva, kiállhatatlan fajtából, akinél kettő perc alatt a napnál is világosabb, hogy mogorvaságával arany szívét takargatja. Vincent (Bill Murray) a kertváros Clint Eastwoodja, csak a Gran Torino szívszorító drámai közege helyett egy kertvárosi komédia díszleteibe helyezve. Magányos életét leginkább macskája, a lóversenyek, az adóságok és egy terhes emigráns sztriptíztáncosnő színesíti. Ebbe csöppen bele új szomszédként az elvált Maggie (Melissa McCarthy) és fia Oliver (Jaeder Lieberher), Vincentnek pedig azonnal dollárjelek pattannak a szeme helyére, amikor újdonsült szomszédja bébiszitterkedésre kéri. Apja helyett nagyapja lesz a kisfiúnak, akinek mindent megtanít, amit az apák csak titkos rocksztár álmaikban tanítanak gyereküknek: hogy törd be ellenséged orrát, vagy kire kell fogadni a lóversenyen.

És tényleg, a történet semmiféle meglepetéssel nem szolgál. Szájbarágósságát is nehéz mentegetni, hiszen nagyjából a tizedik perctől mantrázzák belénk, hogy igen, a szentek köztünk járnak, csak glória hiányában nehéz őket kiszúrni. Mégis jól sikerült, és főleg kedves alkotás minden hibája ellenére, hiszen a tipikus cuki zene – szép fényképezés kombinációval duplán aláhúzzák a film könnyed hangulatát. Meg hát nem árt hozzá egy olyan figura, mint Bill Murray, akit akkor is izgalommal néznénk, ha másfél óráig csak ülne egy széken, és a kamerába bámulna. Vincent karakteréhez egészen biztosan merített saját magából is, de nem lopja el teljesen a show-t, dicséret illeti Jaeder Lieberhert. Végrehajtja azt a bravúrt, ami mostanában oly sok gyerekszereplős filmből hiányzik: végre nem ütnivaló gyerekkaraktert formál meg. Jó párost alkotnak, ez pedig elviszi a hátán a filmet a hangulattal együtt, minden logikai baki és kiszámíthatóság ellenére. Jól asszisztálnak a mellékszereplők is, Naomi Watts kifejezetten vicces körítés az akcentusos terhes prosti szerepében.

A St. Vincentnek köszönhető még az utóbbi idők egyik legviccesebb végefőcíme, ahol valójában semmi nem történik, gyakorlatilag viszont igazi parádé, ahogy Murray anélkül énekel Bob Dylant virágöntözés közben, hogy akár egyetlen hangot is eltalálna.

Nem hibátlan, de apró botlásait könnyedségével, humorával és Bill Murray-vel orvosló film érkezik csütörtökön a mozikba, másfél óra kissé szirupos, de kellemes kikapcsolódásra érdemes bevetődni rá.