Ezek az átlagos olvasónak inkoherens felsorolásnak tűnhetnek, viszont a balkezesek szinte biztosan megjárták már a jobbkezeseknek gyártott eszközök poklát.

Az biztos, hogy már az általános iskolában rájöttünk: szegény balkezes társaink sokkal dzsuvásabb kézzel mennek ki csajozni szépírás óra után a menza előtti folyosóra, mint mi. Viszont ha balkezesként láttuk meg a napvilágot, már jóval hamarabb jelentkezhettek problémák, a nem kezünkbe tervezett eszközöktől.

Az első, és egyben legkorábbi élmény valószínűleg a csak jobbkezesek számára kapható bébi evőeszköz. Az biztos, hogy ilyen lehetetlen feladatot, csak jobbkezes szülők adnak a gyermeküknek. A száj felé hajlított fröccsöntött csoda brutális galibát tud okozni egy pár éves, az evést mindenáron európai kultúrember módjára elsajátítani akaró gyereknél.

Itt már sejtheti szegény kölyök, hogy a társadalom vagy pikkel rá, vagy csak a formatervezők felejtették el az emberiség tíz-tizenöt százalékát.

Aztán a gyerek felcseperedik, iskolába megy, és úgy várja az első órákat, mint a karácsonyi bejglit: fintorogva. De a suli még rá tud tenni egy lapáttal, ha a bal az ügyesebb kezünk, csak adjanak jó hamar töltőtollat elénk. Az írási bonyodalmakhoz még hozzácsaphatunk egy jó kis spirálfüzetet, – amire még se a jobb, se a bal kézzel írok nem tudtak elfogadható megoldást nyújtani – és máris elkezdhetjük átverekedni a kezünket a tintapacák, és „spirálbukkanók” sokaságán.

Amikor már lemostuk az utolsó foltot is a kezünkről, a korgó has, és a fullos menza egyből választás elé kényszerít: „balkezes idegen, vagy a jobbkezes haverom mellé, vagy inkább a sarokra üljek, hogy normálisan tudjak kajálni a számomra amúgy is fordítva megterített asztalon?” A válasz nehéz, és elképzelni sem könnyű, hány balkézzel sínylődő embertársunk döntött úgy ennél a pontnál, hogy megtanulja a kétkezességet.

Az iskolások hamar megkapják a diákigazolványokat, és hozzá a nagyon menő dínos, barbies, „lézerkardfogútigrises” tokokat is. Csakhogy ezek úgy lettek kitalálva, hogy még véletlenül se tudd kapkodva belepakolni a dolgaidat, meg a másiktól elnyert Tazokat bal kézzel.

Amikor már rájöttünk, hogy nem mi fogjuk megnyerni a szépíróversenyt, könnyen a zenetanulásba menekülhetünk kínunkban, ám ez a terület sem a balkezeseknek lett kitalálva. A húros hangszereket át kell húrozni, vagy kapásból megvenni a kedvencünk balkezes verzióját. Ehhez nem kell más, csak kipattintani a bankkártyánkat a használhatatlan – de számunkra pótolhatatlan – tokunkból, és ráfizetni a jobbkezes hangszer árára úgy 15-20%-ot, és máris megvan a kezünkre gyártott hangszer. Ugye nem is volt ez olyan vészes?

De mit csináljon magával az, aki botfülű és még balkezes is?
Nem tudom, de a flexelést hagyja inkább arra, aki jobbkezes evőeszközt adott a szájába csecsemőkorban. Ezt az eszközt ugyanis nem arra találták ki, hogy bal kézzel bűvöljük, ahogy a láncfűrészt sem. Előbbit megtartani kihívás, utóbbit pedig berántani, de a fűnyírók 99,9%-át is csak keresztbetett kézzel tudjuk beindítani.

A technikaórákon biztos minden balkezesnek kellett már vagdosnia ollóval. Tíz emberből maximum egy érti, hogy mégis mitől lehet lesérülni egy sorminta A/4-es papírból való kivágása közben, de akinek ezt bal kézzel kellett végigszenvedni, az pontosan tudja milyen egy olló által feltört kéz.

És akkor még mi csodálkozunk, hogy a hardcore balkezesek végül ennél az oldalnál kötnek ki?