Ismered azt az érzést, amikor tartod-tartod magad, de egyszer csak előtörnek az érzelmeid és nem tudod megállítani? Ez történt Tomas-szal is, aki a lavina árnyékában a telefonját, kesztyűjét és saját bőrét mentette rémült gyermekei helyett. Az igazi lavina, csak akkor jött, amikor szembesülnie kellett tettével.

Sosem tudhatjuk, hogy mikor üt be a krach, egy igazán éles helyzet, ahol másodpercek alatt kell döntést hoznunk. Eljátszunk a gondolattal, hogy vajon „megfelelően” reagálnánk-e egy ilyen hirtelen, lavinaként jövő döntéshelyzetben? Ruben Östlund Lavinája kérdez: lehet-e hibáztatni egy ösztönösen cselekvő embert? Mennyit mutat egy ilyen hirtelen, elhibázott reakció az ember igazi jelleméről? Tisztázzuk a helyzetet vagy dugjuk homokba a fejünket?

A kezdetekkor minden idilli, egy boldog, harmóniában élő svéd családot látunk, akik a francia Alpokba menekülnek a hétköznapi pörgés elől. A tájat és a család békés, zavartalan állapotát bemutató snittek, gyönyörű aláfestő zenével zavartalan atmoszférát teremtenek. Egy étterem teraszán-nem semmi panorámával-, fogyasztják reggelijüket, mikor a mellettük lévő hegyoldalban egy lavinára lesznek figyelmesek, kezdetben mindenki nyugodt marad, hisz mesterséges lavinára gyanakszanak, előveszik a fényképezőket, telefonokat, miközben lassan ráeszmélnek, hogy már olyan közelről csodálhatják a lavina szépségét, amilyenről már senki sem kíváncsi rá és mindenki menekülni kezd. Tomas (Johannes Kuhnke) családját hátrahagyva eliszkol, míg felesége Ebba (Lisa Loven Kongsli) gyermekeit magához kapva reméli a legjobbakat. A lavina nem okoz kárt, éppen, hogy súrolta őket, de a család drámája innentől veszi kezdetét.

A történtek, úgy emésztik fel a családot, szépen lassan, ahogyan a rák terjed a szervezetben. Kezdetben tudomásul sem veszik, nem beszélnek róla, majd jön a felismerés, Ebba nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az általa annyira szeretett férfi, a gyermekei apja cserbenhagyta a családot. A rendező, Ruben Östlund és a forgatókönyv az emberekben végbemenő lelki Canossa-járására helyezi a hangsúlyt. Először Ebba, majd Tomas veszti el a kontrollt érzelmei felett, végül a gyerekek, elvesztve a szüleik által nyújtott lelki biztonságot.

A szenvedések közepette az új, felbukkanó, hiteles karakterek hoznak egy kis könnyebbséget a drámai helyzetbe. Visszatérő figura a takarító fickó, aki a közönyös, mégis sokatmondó tekintetével mindig nyugalommal nyugtázza a történteket. Mats, –Kristofer Hivju– a poénfelelős, aki gyermeki naivitással kommentálja az eseményeket, illetve ő az a karakter, akinek a fejére ránézel és, már azon röhögnöd kell.

Festői táj, kidolgozott karakterek, jó rendezés és elgondolkodtató élethelyzetek. Bár előbb is befejezhették volna, indokolatlanul hosszúra sikeredett, de Ruben Östlund filmje, a 2014-es cannesi filmfesztivál egyik kedvence volt, nem érdemtelenül.